Tanulmányok Csongrád megye történetéből 4. (Szeged, 1980)

Vass Előd: A vásárhelyi náhije 1560. évi és 1570. évi török adóösszeírása

aradi szandzsákból a gyulai szandzsákba került.18 A vásárhelyi náhije a szegedi szandzsákban, tehát északon a Hármas-Körösnél a szolnoki szandzsákkal, Mágocs helységig a gyulai szandzsákkal, Mágocstól a Tiszáig pedig a csanádi szandzsákkal volt határos egészen 1686-ig, s így keleten nagy félkör alakú határvonala volt, amit egy-két körbeékelt falu szakított meg.

A vásárhelyi náhije adóösszeírásához a budai török tartományi kincstár (defter- hane-i vilajet-i Budin) egyszeri alkalomra kijelölt vállalkozókat állított ki, akik rendszerint török katonák voltak. A török adórovó részletes utasítást kapott, s embereivel a vállalt területet faluról-falura megjáratta. Minden településen a falu bírójával és esküdtjeivel együtt készítették el az adójegyzéket, amelyben a hat magyar forint, illetve 300 török dénár értékű cenzus szerinti vagyonnal rendelkező családfőket vették fel, ha már tíz év óta ott laktak. Az oszmán-török pénzügyigazgatás szemléletében a lakosság adófizetőképes részének névszerinti nyilvántartása a vásárhelyi náhije előirányzott éves kincstári bevételeinek biztosítékát jelentette. Az egész oszmán-török feudális államgépezet ezekre a kijelölt éves kincstári bevételekre épült fel. A föld birtoklása az adójegyzékben (defter) való szerepléstől függött. A föld birtokosa, a helységenként földdel rendelkező telkes gazdák, földjüknek birtokbavételekor, mikor az adójegyzékbe felveszik őket, ingatlanforgalmi adót (reszmi tapu) fizettek. A nevére írt földet fiára, vagy testvérére örökíthette, aki szintén ugyanígy fizette az adójegyzékbe kerülés ingatlanforgalmi illetékét. Az adóösszeírás megtörténtekor a török adóróvók a helyszínen szedték be az ingatlanforgalmi illetékek összegeit és a beszedésről külön elismerő nyugtát (köj teszkereszi), tehát „falu-okiratot” adtak. A „falu-okiratban”, együttesen kerültek a földet művelő és birtokló gazdák kimutatásra, s ezt a névsort másolták be az adójegyzékbe is. Az 1570. évi tahrir defterünk Szentgyörgy, Szentes és más helységeknél külön feljegyzésben említi meg, a „köj teszkereszi”, a „falu okiratának” kiadását. De nemcsak a szántóföldeket, hanem a legelőket is ingatlanforgalmi illetékkel kellett az oszmán-török államtól birtoklásra megváltani. Az ilyenkor kiadott teszkerék nemcsak az illeték megfizetésének nyugtái voltak, hanem a föld, vagy legelő birtokba vevését is és használatának jogát is jelentették.

Az ilyen módon elkészült részletes adójegyzék (mufasszal defter) lakott helységenként az adófizetőképes családfők és fiaik vagy testvéreik névjegyzékét, a földesúrnak fizetendő adó összegét és a földesúrnak fizetdő adóösszeg részletezését tartalmazta. Az adófizetőképes családfők fiai és testvérei összeírásánál, valószínűleg a nagykorúságot vették figyelembe, tehát a mintegy tizenöt éves legényeket írták ösz- sze.19 Az összeírások alapján kataszteri nyilvántartásba vett földeket nem tekintették senki magántulajdonának, hanem a szultán tulajdonaként kezelték. Tulajdonképpen nem is a föld, hanem a rajta élő és dolgozó családfők által megtestesített háztartások földesúri adójövedelmeme számított. Az adózó háztartások földesúri adóegységének a török neve a kapu volt.A török földesúri adóösszeírásokban (tahrir def- ret)szereplő kapu adóegységek atelekkel, vagy telekrésszel (fél, negyed és nyolcad) rendelkező paraszti háztartások számát mutatják.

A vásárhelyi náhije összeírt lakott helységeit 1559 után a budai tartományi kincstár saját kezelésében tartotta. Az egész náhije minden lakott helysége szultáni

18 A békési náhije 1579—80. évi török adóösszeírásáról áttekintést közöl Vass Előd, Öcsödi jobbágylevelek és tanúvallomások a Békés megyei hódoltságból; Agrártörténeti Szemle, XXII. évf., 1—2. sz., Budapest 1980, 174—180 1.

19 A hódoltsági terület joggyakorlatában a nagykorúságról: Sápi Vilmos, Gyöngyös város jog- gyakorlata a török hódoltság idején; Adatok Gyöngyös város történetéhez. A Mátra Múzeum Füzetei 7., Gyöngyös 1964, 73 1.

11