Tanulmányok Csongrád megye történetéből 3. (Szeged, 1979)

Herczeg Mihály: Szolgák cselédek Hódmezővásárhelyen 1848 előtt

A szolga, cseléd szót mindkettőjükre alkalmazták. 1741-ben jelenik meg írásainkban a béres szó. Ekkor még elsősorban azt jelenti, hogy bérért szolgál. Előfordul azután a „béresgyerek” „béres szolga”, „elsőbéres” kifejezések mellett a „fickó”, „szolgalegény”, „legény”, „esztendős szolga” is. Mindezek a mezőgazdaságban bérért dolgozó fiatal cselédeket jelölik, akik jószággal bánnak, de a növénytermesztésben is részt vesznek. Egyetlen parasztgazdaságban sem olvashatunk viszont kocsisról. Csak, a nem mezőgazdasággal foglalkozók, vagy a nagygazdák alkalmaznak kocsist. Ugyancsak iparosoknál, kereskedőknél, hivatalnokoknál találkozunk a női cselédség differenciált formáival, a peszrával, kis szolgálóval, nagy szolgálóval. A paraszti gazdaságok szolgálókat alkalmaznak, akik a háztartás tennivalóin kívül időnként a gazdaság fontosabb munkáiba is bekapcsolódnak. No meg persze ott találjuk a kis libapásztorokat is, akikről már 1757-ben találunk említést.34

Sápi Vilmos is hajlik arra a felfogásra, hogy „a különböző pásztorok sem mások végső soron, mint éves cselédek”.35

Rangban, tekintélyben elől járnak a csikósok. A számadó csikósok az állattartó társulásoknak is fontos vállalkozói. Vele tárgyalnak elsősorban a gazdák. Bojtárokat ő alkalmaz. A pusztai csikósok mellett a kezes lovakat legeltető nyomási csikósokról is van tudomásunk. Érdekes, hogy olykor a pásztor szót is alkalmazták rájuk, így: „nyomási ménes pásztor”. A Barmos Gazdaságok gulyásai, számadó gulyásai, bojtárjai a csikósoknál alig-alig álltak lejjebb a ranglétrán. De amint a gulyákat is bizonyos rend szerint szedték össze, az őrzők is differenciáltak voltak: a gulyások, gulyásbojtárok mellett tehéncsordás (1749), borjúcsordás (1796), ökörcsordás (1744), göbölyös (1792), ökörpásztor (1812) is szerepel. Ezeknek a neveknek nemcsak a hangulati jelentésük más, hanem a szarvasmarhák nem, vagy korszerinti elkülönítésével is kapcsolatosak. Nem véletlen, hogy forrásaink az ökrész szót vásárhelyi gazdánál alkalmazott pásztorra, cselédre sose alkalmazzák, csak az uradalomba elszegődő legény nevénél említik.

A ménesek, gulyák mellett nagy jelentősége volt a juhnyájaknak is. A juh- tartás egyik ösztönzője a csak velük hasznosítható területek megléte, másik még nyomosabb: a juh termékeinek sokoldalú felhasználása ruházatban, táplálkozásban. A több évszázados határhasználati rend is ezt a három állatfajt tette a vásárhelyiek gazdaságának alapjává.

A pusztai juhnyájak őrzői: a számadó juhász, a nyájjuhász, a juhász, a juhászlegény, az öreg bojtár, a kis bojtár. Specializálódás itt is volt: ismerünk kospásztorokat és fejős juhászokat.

A sertésnyájakat a Rétben tartották. A számadó kanász mellett nyájas kanászt, kanászbojtárt találunk. A fiatal sertéseket a malacpásztor őrizte — ezeket hívják később kanászgyerekeknek, vagy csak röviden kanászoknak. A városi ólakból a kondás, vagy csürhéskanász hajtotta ki a Nyomásra a jószágot. Ő a pásztorok sorában a legutolsó helyen állott. Még női csürhésről is van adatunk.36

A szállásokon, tanyákon foglalkoztatott cselédek, idősebb korukban a megélhetés más lehetőségeit keresték: napszámosként kapásként, részes aratóként, szőlőmunkásként, villásként, nádvágóként stb. keresték meg a betevő falatot. A gazda nevével volt szokás említeni őket, például Tárkány Szűcs Ferenc szőlőkapása, Tóth György bérese, Kováts Mihály nádvágója. Előfordult, hogy csak az „embere” szót teszik a gazda neve mellé. Gyakori a „féle” kifejezés, amely egyúttal azt is kifejezte, hogy szokott nála dolgozni, de most jelen pillanatban nem:

34 Uo. 1757. okt. 24.

35 Sápi i. m. 20.

36 CsmL (Hr) Pkv. hat. 1774. ápr. 27.

90