Tanulmányok Csongrád megye történetéből 3. (Szeged, 1979)
Herczeg Mihály: Szolgák cselédek Hódmezővásárhelyen 1848 előtt
„Nyomtatni akik akarnának, menjenek ki Derekegyházára, ott egész őszig nyomtathatnak. Szerezzenek magok mellé villásokat is.”19 Ez a példa azért is érdekes, mert mutatja, hogy a nyomtatást vállaló lovas ember (aki lehet szegényebb jobbágy, vagy megelőzöttebb házas zsellér) — mintegy alvállalkozóként viszi magával a villást! A zsellérség szinte a korszak kezdete óta két rétegre tagolódik: inquilinusokra és subinquilinusokra. A házas zsellérnek nemcsak háza, szőleje van, hanem több-kevesebb jószága is, amely a közlegelőt járhatja. A zsellérek közé sorolják az iparral foglalkozókat és az alacsonyabb tisztségeket viselőket is. Az összeírásokból látjuk, hogy nem egyszer cselédet, cselédeket tartanak. Jószágaik száma néha a módos gazdáéval is fölér. A házatlan zsellérek, subinquilinusok, egyre duzzadó rétegében kell a szó szorosabb értelmében vett zsellérség elődjét keresnünk. Hogyan kerültek a más házához, hol kaptak tetőt a fejük fölé? A 18. században beszállásolt katonaság számára a tehetősebb jobbágyok külön „katonaházakat” emeltek telkükön, melyekbe később nincstelen zselléreket engedtek. Más jobbágy gazdaságilag megerősödvén módosabb házat épített. A régibe lakót engedett. Senki se mérte föl eddig, — pedig még napjainkban is megtalálhatók — azokat az alsó lakásokat, udvari kisházakat, szobakonyhás alacsony épületeket, melyek szinte minden egyes, kicsit is módosabb, vásárhelyi házhoz hozzátartoztak. Elképzelhető, hogy már eleve ilyen „zsellérházakat” is építettek a gazda házának építésekor, azzal a meggondolással, hogy abban majd valamelyik családtag meghúzódik, vagy majd jó lesz a „lakónak”. Vásárhelyen ugyanis a 18. század közepe táján kezd kialakulni a tanyavilág. A határban a jobbágytelken létesített épületeket szállási épületeknek nevezték, röviden szállásnak. 1750 körül már a tanya szót is alkalmazzák rá. Egy kártérítéssel kapcsolatban hangzott el: „...kaszások közönséges szokások lévén, ha kaszálni vissza nem mennek, a kaszákat éczakára a tanyára vinni...”20 Persze nem a név a döntő, hiszen a szállás szót használták az 1800-as évek elejéig, de funkciójukat tekintve ezek tanyák. A fő dologidőben a család nagyobb része itt tevékenykedik. Itt nevelik az aprójószágot, művelik a kerteket. Forrásaink szerint pulykákat lopnak innen, ludakat tépnek szét a sertések, a kamrákban élelmiszert tárolnak. Télire a legényfiakon, cselédeken kívül mindenki hazaköltözik a városba. Ez a kettős élet jellemző a vásárhelyi tanyavilágra még a kapitalizmus idején is. Részben talán ezért is engednek lakót a házhoz. Hiszen a lakó rendet tart a ház körül, vigyáz arra. Szükség esetén a tanyán is alkalmazható vagy ő saját maga, vagy a családtagjai. Sápi Vilmos is felfigyelt erre a lehetőségre: „...akik a szállásadó jobbágygazdának dolgozzák le a lakbért és bizonyos mértékben ennek a gazdának kötik le munkaerejüket is. Ezeket társadalmilag alig választja el valami az éves szolgálatra elszegődött cselédektől, és ezek a mindkét értelemben szabad bérmunkásságot képviselik már a feudalizmus korában”21. Elmondhatjuk, hogy a zsellérség az a permanens munkaerő-tartalék, amelynek sorsa a konjunkturális időszakoktól éppúgy függött, mint a szeszélyes időjárástól. Szerencsés körülmények közt a nyári félévben talált munkát. Néha-néha tűrhető 19 CsmL (Hr) Hjk. 1. k. 119. 1. 20 CsmL (Hr) Törvsz. ir. 2. k. 1750. szept. 16-i bejegyzés. 21 Sápi Vilmos: A mezőgazdasági bérmunkásság jogviszonyai Magyarországon a XVI. századtól 1848-ig Budapest 1976. Akad. kiad. 32. 1. 87
