Tanulmányok Csongrád megye történetéből 3. (Szeged, 1979)
Herczeg Mihály: Szolgák cselédek Hódmezővásárhelyen 1848 előtt
Tárkány Szűcs szavaival: ...,,a század közepéig zsellérből bárki jobbággyá válhatott, ha földet szerzett, tehát a rétegek között az átözönlés lehetséges volt...”10 A zselléreket a fölfelé jutás reális lehetősége ösztönözte. Fiaikat tehetősebb obbágyok szolgálatába állították el. Szerencsés körülmények közt annyi bérük szaporodhatott össze, — melyet jószágban a közös legelőn tarthattak —, hogy néhány év múlva maguk is úrbéres földet kérhettek és kaphattak. Vagy a több gyermekét szolgálatba küldő apa azok keresményéből annyira meg tudott erősödni, hogy 1/8, vagy 1/4 sessiót vállalhatott. Erre az urbárium behozataláig lehetőség volt. Az uraság többször is publikáltává, hogy lehet földet fölfogni. A nagy törést az urbárium bevezetése hozta, amikor az uradalom lezárta a telki állomány növelését, sőt a határt is csaknem felére szűkítette. Nagyon hasonlít ez ahhoz, ahogyan más országokban a földesurak elűzték a jobbágyokat birtokaikról. Itt a lakás marad, csak a jószáglegeltetéshez oly nélkülözhetetlen pusztákból ragadott magához a gróf több tízezer holdat. Ezeken majorsági gazdálkodást szervezett. Eleinte ő is elsősorban állattenyésztéssel foglalkozott. Fokozatosan került előtérbe a szemtermelés, különösen a 19. század konjuktúrái hatására. Külön tanulmányt érdemelne az uradalom munkaerő-igénye, illetve annak vizsgálata, mennyi munkaalkalomhoz jutott nála az egyre növekvő vásárhelyi zsel- lérség. Annyit így is mondhatunk, hogy a kertész falvakba (Mártély, Sámson) elsősorban nem Vásárhelyről toborozott munkaerőt. Ezeken a helyeken ugyanis csak a dohánytermesztésben már járatos népességre volt szüksége. A vásárhelyiek már a 18. század dereka óta állandóan tiltakoztak a kertészfalvak léte ellen. Néha az uraság látszólag hajlott is a kérésükre. 1761-ben például Károlyi Antal azt írta: „Régen megparancsoltatott, hogy mind az mártélyi s mind a sámsoni kertészek ad statum urbarialem reducaltassanak és a városban lakjanak” ... de azért minden maradt a régiben.11 Bálint Sándor szerint Mártélyra szegedi eredetű, csanyteleki gányókat telepítettek, Sámsonra pedig Szeged, Vásárhely, Makó szegényparasztsága verődött össze.12 Forrásainkból úgy tűnik, hogy csak a korszak utolsó évtizedeiben jelentősebb azoknak a cselédeknek a száma, akik a mágocsi, sámsoni, derekegyházi uradalomban vállalnak munkát. Cselédnek nemcsak a zsellérek, hanem a szegényebb jobbágyok is elküldték fiaikat. Részben talán azért, hogy tanuljanak bele a gazdálkodásba, mire a maguk gazdái lesznek, részben pedig hogy ne „pusztítsák otthon a kenyeret”. Munkaerejüket a kis gazdaság nem tudta volna kellőképpen fölhasználni. A nagyobb gazdaságokban viszont a gazdálkodás 19. század eleji szintjén szükség volt az idegen munkaerő igénybevételére. Az egyre gyarapodó jószágállományt a kártevőktől, az elkóborlástól, meg kellett óvni. A vetéseket is őrizni kellett tőlük. A réten töméntelen szénát kellett kaszálni, mert nemcsak a város sokezernyi állat- állományát kellett kiteleltetni, hanem a „transennális” és „statvans” katonaságot is el kellett látni. A növekvő szolgáltatások, állami és földesúri terhek az intenzívebb földművelésre kényszerítették a lakosokat. így aztán gyakran nem elég a család munkaereje. Különösen nem, ha kevés a segítő családtag, kicsik a gyerekek, vagy nagy a földterület. Akinek vagyoni ereje megengedte, bérmunkásokat alkalmazott. A földesúrnak, vármegyének, városnak végzett sok-sok munkát is nem egy nagygazda idegen munkaerővel végeztette. Tudunk olyan gazdáról, aki egy embert 10 Uo. 134.1. 11 CsmL (Hr) Tan ir. cs. 1. sz. 144/1761. 12 Bálint Sándor: A szögedi nemzet Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1974/75 Szeged 1976. 197. és 213. 1. 83
