Tanulmányok Csongrád megye történetéből 3. (Szeged, 1979)

Herczeg Mihály: Szolgák cselédek Hódmezővásárhelyen 1848 előtt

zsellérek, tönkrement kisnemesek áramlottak ide. Az 1701. évi összeírás a 146 jobbágycsalád mellett 17 zsellércsaládot is föltüntet.5

1702-ben már 22 a zsellércsaládok száma, 1715-ben pedig csak a házas zselléreké 49, a házatlanoké 40. Ez a néhány adat is érzékelteti a bevándorlás jellegét. Ez volt a jellemző az egész 18. századra. A statisztikáknál ezt majd később bemutatjuk. Addig is Szeremleivel együtt megállapíthatjuk, hogy „... évről évre sokan tartózkodnak itt másunnét jöttek, akik napszámos munkát és szolgálatot kerestek a városban...”6

Persze nemcsak a bevándorlás növelte a zsellérek számát. Annak sok más oka is lehetett. Elsősorban talán a természetes szaporodás. Akinek 6—8 családja van, nem mindet tudja gazdasági fölszereléssel ellátni. Ilyenkor együtt maradnak az „el nem válakozott fiák”. De az is megtörténik, hogy valamiért megrövidíti, vagy teljesen ki is tagadja a szülő az örökségből valamelyik fiát. Tárkány Szűcs Ernő szerint: „a leszármazók jogainak csorbításával s megvonásával számtalanszor találkozunk a végrendeletekben.”7

A kitagadásnak több oka is lehetett, például az engedetlenség, a szülők magára hagyása, előzetes juttatás, kitaníttatás, a közös családi munkából való kimaradás satöbbi. Öreg F. Nagy István 1754-ben így rendelkezett: „A Malom egészen legyen Pánczél Sára feleségemé mindhalálig, hogy abbul magát tisztességesen táplálhassa, holta után pedig négy fiamra szálljon osztás szerint, úgymint János, György, Mihály és András fiaimra. István fiamnak pedig nem lehet része benne, mivel semmi munkája nincsen benne.”8 9

A 18. században mindvégig fő érték az állatállomány, az igaerő. Ez szabja meg azt is, hogy ki mekkora területet képes megművelni. A gyakori ínséges esztendők, állatvészek, rablások, katonai beszállásolások nem egy családot kényszerítenek arra, hogy a gazdálkodást kisebb területen folytassa, vagy éppen zsellérkedjen.

Az indőnként meg-megismétlődő hatalmas tűzvészek is hozzájárulhattak a süly- lyedéshez. Az uraság is egyre gyakrabban fenyegetőzik a telek visszavételével. A 18. század közepétől találunk is arra példát, hogy valóban „kibecsülteti” a vétkes, neki nem tetsző jobbágyokat. Tárkány Szűcs a vásárhelyi becsűjegyzőkönyvekben csak 1794—1800-ig 172 ilyen esetet talált.

Ismeretes, hogy Vásárhelyt gróf Károlyi Sándor Bercsényi Miklós gróftól már 1709-ben megszerezte. Igaz, hogy a bécsi udvar már előzőleg elkobozta és Schlick Lipótnak adományozta. E kettős földesuraság a szatmári béke után óriás teherként nehezedett a városra, hiszen éveken át mindkettőnek fizették a taksát. Megvolt az előnye is ennek a felemás helyzetnek: mindkét földesúr kedvezményeket ígért. Az óriás határ megszerzése érdeke volt mind a földesúrnak, mind a lakosoknak. 1723- ban végül is Károlyit iktatták birtokba, aki tulajdonképpen kifizette riválisát.

A földesúr eleinte kesztyűs kézzel bánik új alattvalóival. De allodiális gazdaságai megszervezése után igyekezett a robotolásra szorítani a vásárhelyieket. Károlyi Sándort még kötötte adott szava, de fia Károlyi Ferenc már az országos gyakorlatot szeretné követni. 1756-ban urbáriumot akar a város nyakába akasztani. A város ellenáll. Csak az 1772-es úrbéri rendelkezés süllyeszti robotosokká a „nyakas várost”.

Az óriási határban eleinte könnyű volt földhöz jutni. A jobbágyság és zsellérség közt nincs éles határvonal. Át lehetett jutni az egyik „kategóriából” a másikba.

6 OL U. e. C. Fasc. 221. No 19.

6 SZEREMLEI SÁMUEL í. m. IV. k. 124. 1.

7 Tárkány Szűcs i. m. 281. 1.

8 CsmL (Hr) Végr. 3. k. 178. 1.

9 Tárkány Szűcs i.m. 80.1.

82