Tanulmányok Csongrád megye történetéből 2. XIX. század (Szeged, 1978)

Oltvai Ferenc: A Csanád vármegyei telepes községek igazgatása a XIX. század első felében

vagy gyarapították. Ilyenek: Apáca, Földeák, Marczibányi Dombegyháza, Kis Iratos, Dombiratos és Földvár. Ez utóbbiakat éppen a szegedi eredetű Wodianer Sámuel és Móric telepítette oda korábbi helyükről, a Temes megyei Szajánból az 1840-es évek elején. A Leiét telepítő makóiakban is szegedieket gyanít. E tanulmány körén kívül esik, hogy már a XVIII. század második felében meginduló szegedi kirajzás okait kutassa.135

A népesség számának gyarapodása jellemzi a XIX. század első felében is a török által valamikor megszállt területeket. A Csanád megyei kertészségek lakóinak a száma is ezt igazolja: az 1850-es adatok alapján meghaladta és majdnem elérte a megye lakosságának 25%-át, azaz majdnem mindegyik negyedik lakos valamelyik kertész- ségben élt. (A 79 000 lakosból 19 367 lakott a kertészségekben, 58 359 a volt úrbéres helységekben és 1269 a pusztákon.)

A kamara által 1842 után telepített kertészségek, amelyeket a dohánytermesztés kiterjesztése céljából létesítettek, számottevően hozzájárultak a megye benépesítéséhez. Az 1848-ban összeírt 22 kertészségből 9 ebben az időszakban alakult.

1841 1843 1844

Dombiratos Kunágota Földvár Kövegy Bánhegyes

Alberti

Ambrózi

Királyhegyes

Nagymajláth

A fennmaradó 13 telep ezt megelőzően jött létre.136 Gyimesi is rámutat, hogy a telepítvényes falvak szerepe milyen jelentékeny az ország elpusztult déli vidékeinek a gazdasági élet vérkeringésébe való bekapcsolásában. Az „addig csupán külterjes állattenyésztésre használt alföldi pusztákból az ő segítségükkel lett mezőgazdasági kultúrtáj. A dohánytermesztés fellendülése pedig egyenesen velük hozható kapcsolatba.”137

Csanád megye települési rendszerében az úrbéres helységek; mezővárosok és községek, valamint a kertészségek mellett a puszták is számbajönnek. Lakosságuk száma ugyan nem jelentős, de annál inkább gazdasági szerepük. Ezen a címen azokat a településeket tartották nyilván, amelyeken a földesúr, vagy kamarai területen a főbérlő majort létesített. Ezek kezdetben állattenyésztők — szarvasmarha és juhr, majd a századfordulótól mindinkább előtérbe került a gabonatermesztés. Amikor meg a dohánytermesztés elterjedt, a majorokban dohányt is termesztettek. Éles határvonalat a kertészség és a puszta között a fejlődés kezdeti időszakában nem igen lehet vonni. A kertészség rendszerint a majorból alakult ki, amikor a földesúr, vagy a főbérlő áttért a dohánytermesztésre és azt már nem cselédekkel, hanem közösségben élő kertészekkel végeztette. A közösség pedig telepített családok együttese, akikkel mint közösséggel lehetett a dohánytermesztésre szerződni. A majorok lakossága Palugyay szerint a század közepén 1269 főből állott és ebből 300 a mezőhegyesi állami birtokra jutott.138 A pusztákat a termelési különbségtől eltekintve az különbözteti meg a kertészségtől, hogy lakóikat a „nemesek szolgái” címszó alatt tartják nyilván a népességi összeírásokban (conscriptio populáris) és a rovásodó összeírásokban

135 Bálint Sándor: A szögedi nemzet. Id. mü 162—163., 167—168., 183—184., 197., 210. 1.

136 Érkövy Adolf: Id. mü 198. 1.

137 Gyimesi Sándor: Id. mü 24.1.

138 iFj. Palugyay Imre: Id. mü 147 1.

95