Tanulmányok Csongrád megye történetéből 2. XIX. század (Szeged, 1978)

Oltvai Ferenc: A Csanád vármegyei telepes községek igazgatása a XIX. század első felében

kísérletet tett a többi kamarai birtok betelepítésére is.1 Jól látva, hogy az úrbérrendezés tulajdonképpen bizonyos határt szabott a földesúri kizsákmányolásnak, és így a jobbágyságtól közvetlenül származható jövedelmeiknek is. Ugyanakkor a terményértékesítés szempontjából rossz fekvésű Csanádi területeken majorsági gazdálkodásba kezdeni nem akarván, néhány újabb telepítés létesítése után a hatalmas területeket tőkeerős nagybérlőknek adta át, olyannyira megemelt bérért, melyet a bérlőknek már csak a korábbi rideg állattartási módszereken túllépve, a terület benépesítésével lehetett megkeresniök. A benépesítés a terület úrbéres falvaiban a század végére meginduló földaprózódás, a zsellérség számának növekedése mellett egyre nagyobb számú paraszti vállalkozót teremtett.

A terület hasznosítására a XIX. század elején -— részben a kontinentális zárlat hatására is — a dohányárak emelkedése, a hazai dohánytermesztés megnövekedett lehetőségei nyújtottak alkalmat. Ennek megfelelően kamarai kezdeményezésre a jórészben állattenyésztéssel és kereskedéssel foglalkozó főbérlők által bérelt pusztákra csakhamar megindult a dohánytermesztő népesség toborzása. A dohánytermesztést a kamara először saját telepítésein kezdeményezte, és utána az ebből származó nagy jövedelmeket látva, a bérlők is a dohányos gazdálkodásra tértek át birtokaikon. Ennek során 1820/21-ben már 13 telepre vetett ki adót a vármegye.2 Pitvarost kivéve (amint arról alább szó lesz), valamennyi telep dohánytermesztési céllal létesült. 1842-től kezdve felhasználva a szerződések lejártát és megújítását, pedig már csak dohánytermesztési kötelezettséggel telepítettek a rohamos gyorsasággal benépesült pusztákra.

Az 1840-es évek végén csak Csanád megye területén (a szomszédos Arad és Torontál megyékben ugyanígy kibontakozó fejlődéssel itt nem kívánunk foglalkozni) már 22 kertészség állt fenn és összlakosságuk a megye egész lakosságának valamivel több mint ötöd részét tette ki.3

A dohánytermesztésre létesített telepeket Csanád megyében kertészségnek, kertészfalunak nevezték, lakóikat foglalkozásuk után kertészeknek, dohányosoknak, dohánykertészeknek. A Csanád vármegyei nemesi közgyűlésben, az igazgatásban, a különféle adó és népesség összeírásokban leginkább kertészségnek írták a telepet. A kamarai igazgatásban is ez volt elterjedve, de írták telepnek (40-es évek felé), kertészfalunak, a lakosokat telepeseknek. A szerződésekben a kertészeket bérlőknek, de gyakran subarendatoroknak, azaz albérlőknek nevezték, míg a nemes vagy nemtelen haszonbérlőt főbérlőnek, főarendatornak. A kertész község elnevezést a kamara nem használta, sőt gondosan elkerülte, hiszen a „község” megnevezés őket nem illette meg, csak az úrbéres helységeket. A telepes község elnevezés a múlt század második felében általánossá vált. Elfogadták azonban a „telepítvényes” nevet is, sőt az 1873. évi XXII. te.-ben, amely helyzetük rendezését tűzte napirendre, fogalmát is körül írták: „telepítvények azon majorsági birtokterületek, melyeket a föld tulajdonosa egyeseknek vagy többeknek évi szolgálmányok fejében szerződés mellett haszonvételre engedett át, s amelyeken...községek keletkeztek.”4

1 Bohdaneczky Edvin: Csanád vármegye nemzetiségi és gazdasági viszonyai a XVIII. században. Csanádvármegyei Könyvtár 36. Makó, 1940. 43—45., 52. 1.

2 CsmL Csanád vm. adószedőjének ir. Adószedői számadások. 1820/21. B. Vö. Érkövy Adolf: A telepítési kérdésről. Bp. 1889. 198. 1.

3 Ruszoly József: Az országgyűlési népképviselet kezdetei Csanád vármegyében (1848— 1875) Szeged, 1978. Kézirat. 145.1.

4 Gyimesi Sándor: A telepítvényes falvak „felszabadulása”. A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848—1914. Tanulmányok. Szerk. és bev. Szabó István. Akad. Kiadó. Bp. 1965. 157. 1.

64