Makó Imre (szerk.): Huszárként a világháborúban 1914-1918 - Sz. Szűcs Mihály (Hódmezővásárhely, 2018)
Katonáskodás békeidőben
vélekedtek, hanem bármi, ha nem úgy volt, mint ahogy nekik tetszett, akkor már mindég az volt az első, hogy önkéntes. Ezzel annyira szekíroztak, hogy bizony előfordult, hogy megátkoztam még azt is, aki a legelső katonát megszervezte. Ez változó hevességgel tartott hétről-hétre, hónapról-hónapra. Karácsony tájékán valahonnan kitudódott, hogy szoktam famunkát barkácsolni. Ennek az lett a vége, hogy' újév után be kellett menni a műhelybe, ahol előttem egy káplár volt, azonban ő októberben fűrer lett, cúgot kapott, és így a műhely üresen állt. A rossz húgyfogók, favedrek egész halmaza hevert a sarokban, és nem volt, aki javítsa. Őszintén megvallva a dézsásoláh-munkát* gyomorból utáltam, itt azonban nem volt pardon. Egyik héten úgy, mint a másik héten, ezt kellett csinálni. Nem mondhatnám, hogy könnyen ment a gyűlölt mesterség megszokása, de parancs, tehát csinálni kellett, meg így csupán este voltam az öregek szeme előtt, amidőn szerszám- és mondúrpucolás volt. Napközben, amint a rajcsul véget ért, lenyergeltem a lovamat, és még csutakolni se kellett, hanem a lovamat valamelyik öreg huszárnak kellett megszántani. Természetesen ezért is volt elég a rováson, azonban a kapitány úr szigorúan kiadta, hogy mihelyst a lovat lenyergelem, menjek a műhelybe, mivel a munka nagyon sok volt. Itt tehát már kezdtem visszanyerni az önállóságomat. Természetesen nem mutattam, de tudtam, hogy a műhelykapun belül pedig mindenkinek én parancsolok, mert elsősorban be sem tudott az udvarra senki jönni, még ki nem zártam a kaput, aminek állandóan zárva kellett lenni, mivel a szolgálatvezető őrmesternek ez volt a baromfiudvara. Itt lassan kezdtem megtanulni a naplopást, dacára, hogy a munka rengeteg volt, de nem tudtak ellenőrizni. Ez az életmód úgy tartott hat hónapig, vagyis április 1-ig. Ekkor előléptettek patrulfűrernek, amely magyarul járőrvezető. * A „dézsás oláh” dongás faedényeket árult a régi vásárokon. Oláh elnevezéssel Magyarországon a románokat jelölték; ez utóbb inkább gúnyos, megvető hangsúlyt kapott. 7
