Makó Imre (szerk.): Huszárként a világháborúban 1914-1918 - Sz. Szűcs Mihály (Hódmezővásárhely, 2018)

Kórházban

fiatal magyar orvos, sok esetben behívták, akinek oszt elmondtam, hogy úgy érzem, feketekávét vagy kenyeret tudnék enni, de más ételnek még a látásától is irtóztam. A magyar orvos elmagyarázta, hogy nekünk, akik ebben a szobában vagyunk, olyan a betegségünk, hogy feketekávét vagy kenyeret egyáltalán nem szabad ennünk. Ok nagyon jól tudják, hogy a mi gyomrunk ki nem állhatja a kakaót vagy a rizsfőzeléket, pláne kenyér nélkül, de éppen ezzel gyógyítanak bennünket. Mivel a gyomor gyenge, ha olyan táplálékot adnak, amit a gyomor szívesen bevesz, abból nagyon kicsit szabad adni, és akkor rettenetesen éhesek leszünk, míg így, ha látjuk, hogy újra kakaó, vagy rizsfőzelék van, ebből csak annyit eszünk, hogy éhen ne haljunk. Azonban legyünk nyugodtak, három vagy négy nap múlva már ehetünk, amit szemünk-szánk kíván, de addig nem, sőt mihelyst szabad lesz ennünk, mindjárt küldenek is bennünket Magyarországba.

Minden nap mentünk orvosi vizitre, és biztattak bennünket az orvosok, hogy türelem, minden rendbe jön, én azonban már a negyedik napon annyira legyengültem, hogy alig bírtam menni. Az orvosok csak nevettek, és azzal vigasztaltak, hogy csupán annyi erőre van szükségem, hogy a hordágyon meg bírjak feküdni, ha bejövünk Magyarországba, itt majd lesz minden, és gyorsan felerősödök. Tűrtünk tehát tovább, ha nem is szívesen. Végre 6-án este kivittek újra villamoson az állomásra, és beültünk a vonatba. Legnagyobb meglepetésünkre, mihelyt beültünk, a szanitészek hoztak mindenkinek egy kis csésze feketekávét, utána jó lágy kenyér, bár kis adag, és jó szárazkolbász, jelzem, mindenből keveset. Ezután a vonaton már mindenütt jól éltünk. Kassára érkeztünk 8-án reggel 6 órára, és kiszállva, villamoson bevittek bennünket a barakk-kórházba. Mindjárt megfürödtünk, ruháinkat gőzölőbe vitték és ki sem adták addig, míg onnan el nem jöttünk. Fürdés után bementünk a 30. számú pavilonba 10 óra táján, és mindjárt lefeküdtünk. Itt már naponta ötször kaptunk enni. Itt is osztályozva voltunk. Mi, a 30. pavilon lakói már nem is voltunk betegek, csak rettenetesen le voltunk gyöngülve, tehát minket valósággal hizlaltak.

61