Makó Imre (szerk.): Huszárként a világháborúban 1914-1918 - Sz. Szűcs Mihály (Hódmezővásárhely, 2018)

Kórházban

a kapitány úr eljött megnézni, hogy hogyan vagyok. Lóra akartam ülni, azonban nem engedte, hanem fogtak egy civilkocsit és azzal jött egy szanitész vélem lóháton, és mentünk a század után. De én ekkor már olyan lázas voltam, hogy midőn a kapitány úr odajött a kocsimhoz, alig ösmertem reá. Rosszul nézhettem ki, mert egymást érték a jó barátok, akik búcsúztak tőlem elfelé, mint utóbb mondták, azzal, a kapitány úrral együtt, hogy többet úgysem látnak. Kevés időt töltött itt a kocsi, amelyen vittek, de ez alatt a kis idő alatt is voltam esz- méledenül. Innen megindult a kocsi vélem visszafelé, a szanitész meg kísért lóháton még egy huszárral. Bevittek Cholojow nevű községbe, és átadtak a szanitész anstaltnak.

Kórházban

Amint megérkeztünk, bevezettek egy helyiségbe, amely mint később kitűnt, orvosi vizitszoba volt. Itt megvizsgált vagy öt orvos, és az látszott rajtuk, hogy kevés jót nézhettek ki belőlem. Felvezettek egy téglagyűri kemence padlására, ahol már sok baj társam heverészett, ki sebesüléssel, ki meg más betegségben. Itt a kemence felett nagyon jó meleg volt, amire már szükségem is volt, bár elég lázas voltam, mivel 39— 40 között volt a láz. Itt voltam két nap és két éjjel, ekkor kimentünk az állomásra, aki menni tudott, és ekkor éjjel az állomás padlásán háltunk. Kissé jobban éreztem magam, de rettenetesen gyenge voltam. Szeptember 2-án délután civilkocsival elvittek bennünket Kamionka Strumilowára, és az éjjelt itt töltöttük egy kocsigyárban. Mindössze annyit törődtek velünk, hogy igen gyenge reggelit, ebédet és vacsorát adtak, de én nem bírtam enni, minden ennivaló puszta látására már előre tiltakozott a gyomrom. Egyedül feketekávét gondoltam, hogy bírnék enni, de azt meg nem lehetett kapni. Szeptember 3-án délután vonatra ültünk, azok, akikben volt annyi erő, hogy átmenjenek az állomásra. Ez közveden a kocsigyár mellett volt, amelyben voltunk. Aki csak mozogni bírt,

59