Makó Imre (szerk.): Huszárként a világháborúban 1914-1918 - Sz. Szűcs Mihály (Hódmezővásárhely, 2018)
A Kárpátokban
Másnap az volt a parancs, hogy délután 1 órakor lóvizit, utána pihenés, és ezen a napon rasztunk lesz. Azonban estefele 4 órakor jött a parancs, hogy azonnal indulni visszafelé Uzsoknak. A kifáradt és kiéhezett lovakat tehát újra felnyergeltük, felültünk a hátukra és mentünk visszafelé nem kevés méltatlankodással, hogy minek jöttünk ennyire be, ha már meg újra menni kell visszafelé. Azonban mivel már este is lett, nem mentünk csak Végaszó községig. A falu alatt lelágeroztunk egy darab gyöpre, és itt éjjeleztünk. A sok kellemedenség után, amit már előbb leírtam, ez szinte meglepetés számba ment, amivel eddig, ha bár nappal bármily kelletlenségeink is voltak, éjjelre legalább födél alá mentünk. Most azonban egész éjjel kint dideregtünk, mi is, és a szegény lovak is. Reggel még alig hajnalodon, újra indultunk patrulba. Ekkor három pattul indult egyszerre. Még este ki lettünk nevezve, csak az útirányt nem adták meg, és hogy hány órakor indulunk. Mihelyt virradt, kaptuk a parancsot, hogy a pattul nyergeljen, a patrulkomendások pedig menjenek a kapitány úrhoz. Megkaptuk az útirányt és az időt, ameddig oda kell lennünk. Mivel nem volt a századnál egy falat ennivaló sem, kapott minden patrulkomendás 60 koronát, hogy vásároljon, ahol tud, vagy amit tud, mert három napra lettünk elküldve. Zászlós úr Kristofoly ment a főútvonalon, én mentem balra fel a Kárpátok gerincéig, és jobbra ment Matuska, szintén fitter. A többiek, vagyis a zászlós úr Kristofoly és Matuska állandó összeköttetést tartottak a századdal, nékem pedig az lett a parancs, hogy vigyázzak, nehogy az oroszok oldalba támadják a mieinket, mivel az Ung völgyébe bevonuló oroszokat a mieink megtámadják. Tehát nagyon kell vigyáznunk a balszámyra, hogy be ne jöjjenek a mieink háta mögé. Az élelmezésre vonatkozólag jól jártam a patrulommal, mivel legmesszebbre mentem, így én mentem el legelöl. Utcásra beérve, amely az első község volt az útvonalunkon, mindjárt annyi kenyeret és frissen sült kalácsot hozott a színmagyar lakosság, hogy alig bírtuk elpakolni. Természetesen fizettünk érte, bár elég keveset, de még ezt sem akarták 27
