Makó Imre (szerk.): Huszárként a világháborúban 1914-1918 - Sz. Szűcs Mihály (Hódmezővásárhely, 2018)

Élet és halál közt Temesváron

földszintre, közveden a kapu mellé. Mivel tudtam, hogy milyen a betegségem, és azt is tudtam, hogy az újabb láztól nyolc napra változni kell, gondoltam, hogy reggelre én is felveszem a néhai nevet, mint annyi sok bajtársam, akiket ott létem alatt kihordtak a szobából mint halottat.

Éjfél után fél 1 órakor váltották rajtam a lepedőt, rettenetes melegem volt. Midőn rám tették a lepedőt és lefektettek, a tekintetem az órámra esett, amely a falon fel volt akasztva, hogy unalmamban láthassam, hogy mégis halad az idő. Ekkor mintha valami puha a fejemre esett volna. Ettől kezdve nem tudtam, mi volt velem 21-én reggel 8 óráig, amikor pofozással tudtak felkölteni. Rettenetesen jót aludtam és midőn az ápoló kitakart, hogy majd felültet, hát kezdtem fázni. Az orvos pedig nevetve mondta, hogy mondta ugye, hogy meggyógyulok, bár ő is azt hitte, hogy ekkorra én is kint leszek a fagyasztó kamrában, de most már egyek és aludjak, más baj már nincs, csak nagyon gyenge vagyok. 10 órakor már jólesett az uzsonna, pedig még megittam, úgy fogtak az ápolók, hogy el nem dűljek.

22-én, tehát a második krízis után meglátogatott boldogult édesanyám és Imre bátyúm. Szörnyű egy viszontlátás volt ez reájuk nézve, bár én ekkor már jobban voltam, eltekintve attól, hogy a gyengeségem miatt még a kezem sem bírtam a takaró alól kivenni, amit szegény édesanyám arra magyarázott, amikor eljöttek, hogy jól lehet, meg sincs a kezem, csak nem mondtam sem én, sem az ápolók. Azonban láthatta szegény édesanyám, hogy jóízűt ettem, amit adtak az ápolók, de le voltam annyira fogyva, hogy' szegény édesanyám és Imre bátyúm kétszer elmentek az ágyam mellett, de nem ösmertek reám, én pedig nem szóltam, így az ápolók vezették őket oda.

Ettől kezdve kimondottan jó étvágyam volt. Ennivalóm is volt bőven, mivel a kórháztól is ötször kaptam naponta, és még hazaim is volt, azonban nem bírtam volna erősödni. Végre április 2-ra annyira mentem, hogy végig bírtam menni a szobánkon, ha vezettek. Ekkor áttettek a tornacsarnokba, és ott két ápolónő naponta ötször-hatszor körül vezetgetett Sőt, kivittek a parkba, ha jó idő volt, hogy' szokjak az erősebb levegőhöz, bár kint alig mentünk nehány lépést, már elszé119