Makó Imre - Szigeti János: „Vihar és vész közepette”. A holokauszt hódmezővásárhelyi áldozatai ((Hódmezővásárhely, 2014)
Dokumentumok
SS) egy kimondott szadista volt, aki vörös színű gumibottal járt állandóan, melynek a végén ólom volt, ezzel vert bennünket az appelloknál, úgy, hogy minden egyes appellnál 2-3 halott volt. Karácsonykor megbetegedtem tüdő- gyulladásban, de nem vett fel a revirbe, hanem éjjeli schichtben [műszak] kiküldött cementet hordani, kabátot nem kaptunk, tehát kabát nélkül dolgoztam magas lázzal a legszigorúbb téli időjárásban. Emlékszem, hogy február 23-án jött egy új lager-capo [tábori fogolyfunkcionárius, munkafelügyelő], aki szintén állandóan egy hosszú bottal járt, engem egy alkalommal úgy fejbevágott, hogy beszakadt a koponyám és bevittek a revirbe. Ebédidő egyáltalában nem volt, este 9 óra előtt nem voltunk bent a lágerban, mert a nagy hóban az óriási facipőkben csak igen lassan tudtunk menetelni és 5 kilométer távolságra volt a láger a munkahelytől. A lágerbe érkezve következett mindjárt az appell, ha nem egyezett a létszám, akkor előfordult, hogy éjfélig is kint álltunk a fagyos éjszakában, éhesen és teljesen kimerültén. Utána osztottak 8-9 deci üres levest és 8-ad kenyeret. Nagyon sokan betegedtek meg furunkulusokban, gyógyszer viszont nem volt semmi, úgyhogy naponta 20-50 halálozás volt. Négy hónapon keresztül nem volt egyáltalában fehérnemű váltás, mindnyájan tele voltunk tetvekkel és pusztított a flekktífusz is. A halottakat felrakták szekerekre az erre kirendelt kommandósok, és onnan gödrökbe dobálták be. Amikor az amerikai csapatok közeledtek, ismét bevagoníroztak. A vagonban 60 személy volt, nagy nehezen tudtunk magunknak ülőhelyet csinálni. Április 28-án Poingban voltunk, ahova reggel 8-kor érkeztünk. Az SS-ek azt mondták nekünk, hogy minden vagonban osztani fognak egy liter főtt krumplit személyenként. Ebből természetesen nem lett semmi. Az állomáson egy német civil nő azt kiabálta be a vagonokba, hogy vége a háborúnak, amire az SS-ek eldobálták a fegyvereiket, a levegőbe lövöldöztek és mindenki futott, amerre tudott. Előzőleg még a görög häftlingekkel [foglyok] együtt feltörtük az élelmezési vagont és elláttuk magunkat élelemmel. Az állomáson tartózkodott egy német repülő-százados, aki összeterelte újból az SS katonákat, melyek körülkerítették a menekülő häftlingeket és elkezdték sorban lövöldözni. Saját szememmel láttam, hogy az egyik SS katona, két felemelt kezű Häftlinget, ott a helyszínen agyonlőtt, azon alkalomnál több mint 150 halott volt. Ezután ismét bevagoníroztak bennünket, és tovább utaztunk. Seeshauptnál ért bennünket repülőtámadás, mely alkalomnál mozdonyunkat kilőtték, mi ekkor széjjelszaladtunk az erdőbe. Egy völgy mellett elhaladva láttunk egy häftling-csoportot, cca. 1500 emberből állott, körül voltak kerítve SS katonákkal, mindegyiknél volt egy farkaskutya. Ezeket mind agyonlőtték, a holttesteket megtalálták az amerikaiak. Amint később kiderült, nekünk is ez lett volna ott a sorsunk, szerencsénkre a közben jött repülőtámadás megakadályozta tervük keresztülvitelét. Április 30-án már az hallatszott, hogy megérkeztek megmentőink, óriási izgalommal várakoztunk és másnap tényleg bekövetkezett felszabadítóink, a dicső amerikai hadsereg megérkezése. Az amerikaiak másnap elvittek bennünket Feldafingba, mely lager előzőleg egy Hitlerjugend iskola volt. Elláttak bennünket a legjobb élelmezéssel, fertőtlenítés után kaptunk tiszta ruhaneműt és még pár hétig hagytak pihenni, amíg egy kissé megerősödtünk. Utána a román transzporttal útnak indítottak hazafelé, Csehországon keresztül érkeztem el idáig. Tudomásom szerint, amikor mi eljöttünk, még cca. 4000-en maradtak ott a lágerben, többnyire lengyelek és görögök. (DEGOB, 2747. sz. jegyzőkönyv.) 122
