Makó Imre: Életünket és vérünket! Az első világháború hódmezővásárhelyi áldozatai (Hódmezővásárhely, 2004)
Bevezető - A hősök emlékezete
vésszel. A szobor helyét hosszas vita után a városháza előtt, a főlépcsővel szemben jelölték ki. A végül 1938 októberében felállított alkotás talapzatára két, harcban levő gyalogságot és tüzérséget ábrázoló oldalrelief, valamint az „Azoknak kik mindent áldoztak 1914-1918” felirat került. A nevek megörökítésének, a talapzatra történő felvésésének igénye az emlékmű létesítése kapcsán többször is felmerült. Ellenérvekkel többnyire a polgármester szolgált, mondván, hogy „az emlékmű azok emlékének kell hogy szóljon, akik életüket odaadták a hazáért, de hirdesse azok dicsőségét is, akik csonkán, bénán hazajöttek”. Más alkalommal arra hivatkozott, hogy a városnak olyan sok a hősi halottja, hogy nevüket szinte lehetetlen egy emlékművön megörökíteni.91 Egy újabb indítványra a közgyűlés 1940-ben mégis felvállalta, hogy megörökíti a hősök nevét.92 Az ország időközben hadba lépett Németország oldalán és az új háború újabb áldozatokat követelt. A hősi halottak emlékének megörökítéséről 1942 tavaszán kibocsátott belügyminiszteri körrendelet nyomán - mint már említettük - összeírták a város első világháborús halottait is, a lakosság bejelentéseire hagyatkozó, erősen hiányos névsor felvésésére azonban már nem került sor. A hősi emlékművek, emléktáblák kettős funkciót töltöttek be. A háborút, annak egyént, családot nem kímélő pusztítását a társadalom kollektív élményként élte meg, amely viszont egyéni tragédiák sorából tevődött össze. A lakóhelyi közösségek összefogásával létrehozott emlékhelyek mindenek előtt a személyes gyász és kegyelet kifejezésére szolgáltak, a kezdeményezők is többnyire maguk a hozzátartozók voltak. A város területén létesített hősi emlékművek a háborús halottak alig egynegyedének, nem sokkal több, mint 700 személynek állítottak név szerint emléket. Az évek múlásával sem halványuló belső igényt jól mutatta a főtéren alig felállított háborús emlékmű talapzatán - mintegy jelképes síron - napról napra szaporodó virág.93 Az egyéni megemlékezéseknek és a templomokban, a hősi halottakért tartott gyászistentiszteleteknek minden év őszén a Halottak napja nyújtott hagyományos keretet. E nap megőrizte elsődlegességét az után is, hogy a magyar törvényhozás 1924-ben a „Hősök emlékünnepe”-ként nemzeti ünneppé nyilvánította május utolsó vasárnapját. A röviden csak Hősök napja elnevezéssel használt ünnep társadalmi fogadtatásáról sokat elárul, hogy Vásárhelyen nem kapcsolták hozzá hősi emlékmű avatását. A háborús emlékek másik, hivatalosnak is nevezhető rendeltetését először a hősök emlékének megörökítéséről szóló 1917. évi törvénycikk végrehajtási utasítása határozta meg. Ez kimondta, hogy az elesett hősök emlékét tiszteletben kell tartania a késő utókornak is, „hogy példájukból buzdítást merítsen az önfeláldozásra és a hazaszeretetre”. Mindezt Trianon rövidesen valódi tartalommal töltötte meg. A hősi emlékműveket minden alkalommal ünnepélyes keretek között leplezték le. A gyászolók sokasága mellett rendre megjelentek az állami, köztük a katonai, a városi hatóságok, az egyházak, a társadalmi szervezetek (Frontharcos Szövetség, Levente Egyesület, Vitézi Szék stb.), az egyesületek, oktatási intézmények képviselői, általában személyesen is a főispán, az országgyűlési képviselők és a polgármester. A megemlékezések nem kerülhették meg a vesztes háború és az így értelmetlenül hozott hatalmas véráldozat között feszülő ellentmondást. A hősök el nem vitatható, a jövő nemzedékek számára is példát mutató érdemeinek, a kötelességtudásnak, a hazaszeretet50
