Makó Imre: Életünket és vérünket! Az első világháború hódmezővásárhelyi áldozatai (Hódmezővásárhely, 2004)
Bevezető - A város embervesztesége
nem ismertek, de ebből is következhet, hogy ők elsősorban a véres veszteséget növelhették. A harctéren elesettek és eltűntek öthatod részben még 1914-1916 folyamán vesztek oda. A modern háborúban a halálos sebeket kevés kivétellel már a lőfegyverek: puska-, gépfegyver, ágyűlövedékek, gránát és srapnel osztották. A tábori körülmények, a téli öltözet és a higiéné alapvető feltételeinek nélkülözése, a rendszertelen és hiányos táplálkozás tömeges megbetegedésekhez vezetett az egyébként is rendkívüli fizikai és lelki megterhelésnek kitett katonák körében. Mindez az orvostudomány akkori állása mellett már megoldhatatlan feladat elé állította a sebesültek tömegeit is ellátni kényszerülő egészségügyi ellátást, a tábori és hadikórházak egyébként nagy körültekintéssel kiépített, és társadalmi támogatásban is részesülő hálózatát. A potenciális áldozatok számát ugyanakkor lényegesen emelhette az alkalmassági mérce nagymérvű leszállítása. A legtöbb áldozatot magasan a tüdőbaj szedte, ezt a járványos megbetegedések, a tífusz, kolera és vérhas (hasihagymáz) követték. Magas volt a háborúban szerzett szervi szívbajban elhaltak száma is. Sokak számára a tüdőgyulladás bizonyult végzetesnek, a ki- fázás következtében igen sokan vesegyulladásban, vesebajban haltak el. Nem kevés malá- riás haláleset is előfordult. A rendszerint tömeges összezártságban élő hadifoglyok közül a legtöbb áldozatot a járványok szedték. A kép teljességéhez tartozik azonban, hogy a háborút megelőző békeévekben is mintegy 100 haláleset történt évente a 18-50 éves vásárhelyi férfiak körében, kiknek legkevesebb egyharmadával a még népbetegségnek számított tüdővész végzett. A harctéren véglegesen eltűnteket az elesettekhez, a fogolytáborok áldozatait pedig a betegségben elhaltakhoz számítva, az elesettek aránya már 53, a betegségben elhaltaké pedig 45%-ra módosul. A számításban benne foglaltatnak a háborús eredetű betegségben csak évekkel később elhaltak is. Az 1914-1917., tisztán háborús éveket tekintve az arány még 63, illetve 36%-nak felelt meg. A korábbi évek megpróbáltatásainak tudható be, hogy a háborúból kifelé haladva az elesettekkel szemben mindinkább nőtt a betegségből kifolyó halálesetek arányszáma. A halálozások 11%-a már 1918 novembere, tehát a háború befejeződése után következett be, a legnagyobb számban a háborút követő néhány év leforgása alatt. Egy további számítás szerint a vásárhelyi áldozatok 13,7%-a az elbocsátását, leszerelését követően halt el, részben még a háborús években. Ez a katonai nyilvántartások által már nem követhető, viszont a társadalmi tudatban számon tartott háborús veszteség a szigorúbb mérce szerint is megütötte a 350 főt, és 15%-kal növeli az itteni áldozatok számát. Ha a hatalmas kiterjedésű külterülete révén a Magyar Királyság ötödik legnépesebb városának számító, és lakosságának összetétele alapján a korabeli magyar társadalom kicsinyített tükörképét mutató Hódmezővásárhelyt modellnek vennénk, az országosan kimutatott emberveszteséget még 100 ezer fővel kellene emelni. Az 1920. évi népszámlálás alkalmával a M. kir. Központi Statisztikai Hivatal a világháborúban meghaltakról és eltűntekről is adatokat gyűjtött. Ezek ugyan közel sem tekinthetők teljesnek, de több szempontból is tájékoztathatnak a veszteségek arányairól A felmérés kimutatta, hogy a halottak 70%-a a kereső férfinépesség alig 50%-át kitevő őstermelő férfinépességre esett. Közülük is az iskolázatlan mezőgazdasági munkások vesztesége volt a legnagyobb, csaknem a háromszorosa az országos arányszámnak. Az átlagot 43
