Makó Imre: Életünket és vérünket! Az első világháború hódmezővásárhelyi áldozatai (Hódmezővásárhely, 2004)
Bevezető - 46. közös gyalogezred
lelkesedés határtalan, a bakák győzelembe vetett hite megingathatatlan volt. Alig indultak el a vonatok, felharsant a nóta: »Megállja, megállja kutya Szerbia,/ Nem lesz tied Herce, ,,40 govina!« A három zászlóalj (L, II. és IV.) június 28-án hajnalban érkezett meg Pancsovára. (Az ezred III. zászlóalja már békeidőben Bosznia-Hercegovinában állomásozott, és a háború alatt is az anyaezredtől kikülönítve vett részt a hadműveletekben.) A bakák közel egy hónapot töltöttek a Délvidéken, zömében Pancsován és Hertelendyfalván. A mozgósítás révén Szegedről megérkezett, vadonatúj csukaszürkébe öltöztetett pótlással az ezred még augusztus 1-jén hadilétszámra egészült ki.41 Az orosz hadüzenettel északon is meginduló harcokkal a 2. hadsereg, illetve a nagyváradi 17. gyaloghadosztály kötelékébe tartozó ezredet - az eredeti haditervnek megfelelően - az északi harctérre irányították át. Ötnapos utazásuk, melynek során Vásárhelyen is áthaladtak, még valóságos diadalmenet volt. A magyar állomásokon virágesővel fogadták, étellel-itallal és dohányneművel halmozták el a vígan nótázó bakákat, akiket az ország északi határához közeledve már a Kárpátok bérceinek számukra addig ismeretlen látványa nyűgözött le. Az ezred augusztus 29-én érkezett meg rendeltetési helyére, a kelet-galíciai Chodo- rowba. Már a kirakodás alatt teljesen demoralizált, pánikszerűen visszaözönlő csapatokkal találkozott, kelet felől heves harci zaj, ágyúdörgés hallatszott. A vagonokból elgémberedett testtel kiszálló bakák néhány órányi pihenő után már a rajvonalba indultak, és másnap Rohatynnál maguk is átestek a tűzkeresztségen. A „gyakorlótéri” támadást végrehajtó ezredet a tüzérségi támogatást is élvező orosz gyalogság jól kiépített állásokban várta. A modern (1904. évi orosz-japán) háború tapasztalataival hadba szállt, korszerűbben felszerelt cári csapatokkal szemben nyomban kiütköztek az osztrák-magyar haderő békebeli kiképzésének hiányosságai. Mire másnap elrendelték a visszavonulást, a három zászlóaljas ezred 3 ezer fős hadilétszámának már 12%-át elvesztette. Ennél is nagyobb áldozatot követelt részéről a szeptember 8—11-ai komarnói ütközet, amikor a három csatanapon halottakban, sebesültekben és eltűntekben 630 embert vesztett. A központi hatalmak első nagy támadó-hadműveletének, a lembergi csatának a kudarcával szeptember 11-én a hadvezetés elrendelte az általános visszavonulást. Az utóbb elért helyi sikereik tudatában a 2. hadsereg csapatai értetlenül fogadták a magasabb hadműveleti érdekből kiadott parancsot. A további előnyomulás helyett a szakadatlan esőben felázott, feneketlen utakon megkezdődött a végeláthatatlannak tűnő menetelés, amelynek 13 napja alatt, állandó torlódásban a vonatok miatt, a csapatok mintegy 360 kilométert tettek meg. Az ezred szeptember 23-án lépte át a magyar határt és 28-áig Tizsényben pihent. A zászlóaljak azonban csak felváltva jutottak fedél alá, és a rendes élelmezés hiánya miatt fellépett kolera már tömegesen szedte áldozatait. „Makkegészséges emberek roppantak össze 24 óra alatt, hogy néhány nap múlva mészgödörbe kerüljenek. Az ezredpáternek több dolga akadt, mint a csatatéren. Naponta 8-10 embert temetett.” A járvány 28-ai tetőzéséig az ezredben 770 megbetegedés történt. Az időközben beérkezett és a századok közt felosztott két menetzászlóaljjal kiegészített ezred október 4-étől már bekapcsolódott a második nagy támadásba, a Kárpátokból indított első előretörésbe. A IV. zászlóaljat ekkor a 33. gyalogezreddel Vidrányból vasúton elszállították. Kikülönítve a Szurmay-csoport kötelékében Uzsok környékén harcolt,
