Blazovich László: Demográfia, jog és történelem. Válogatott tanulmányok - Dél-Alföldi évszázadok 31. (Szeged, 2013)

I. KÖZÉPKORI JOGKÖNYVEK, RENDISÉG ÉS ETNIKAI AUTONÓMIÁK

járt érthető lesz a bíró körültekintő eljárása a bizonyítás tekintetében. Bár nem teljesen azonos módon, a jogeset több jogkönyvben helyet kapott.21

A Budai jogkönyv következő artikulusa írja le pontosan és a néprajz szempontjából értékesen, hogyan tegye le az esküt az, aki magáénak mondta a jószágot, és birtokba akarja venni: vele szemben állva bal kezével nyúljon az állat bal füléhez, jobb karjával pedig ölelje át a nyakát, és esküdjön a Szent Keresztre, hogy azt nem eladta, hanem elveszítette. Két társa pedig arra esküdjön, hogy az előbbi igazat mondott. Ha sikerül az eskü, övé az állat, a bíró pedig negyven pfenninget kap bírságpénzként.22

A kölcsönbe adás és vétel ugyancsak gyakori esete a tulajdon, főképp az ingóságok mozgásának, amit jól mutat, hogy az egyes jogkönyvekben előkerül e jogi helyzet is, jóllehet más-más felfogásban. Jogkönyvünk szerint, ha pénzért vagy bérért ad valaki kölcsönbe tárgyat vagy állatot, és az a kölcsönzés lejártának határidejéig veszít értékéből, akkor a kölcsönbe vevő nem köteles megfizetni az értékvesztést. Ezzel ellentétben, akinek ingyen kölcsönöznek, az köteles megtéríteni az értékvesztést. Ám, ha egy uraság rabolja el tőle a saját vagyontárgyaival együtt hatalmasul, akkor nem tartozik semmivel a kölcsönadónak.23

Az állatok tulajdonlásához tartozik az adásvétel, amely a piacon játszódott le. Az igavonók mellett az éves és hetivásárokon elsősorban mint élelmiszer jelentek meg, köztük a halak, amelyeket halászok, halárusítók, sőt még a mészárosok is árulhattak.24 A város magisztrátusa ügyelt a szigorú élelmiszer egészségügyi előírások betartására. Az idegen kereskedők és a helyiek között árucserét közvetítők bérének jegyzékéből kiderül, hogy a nagyobb halak közül árultak dobhalat és vizát, a tengeri halak közül heringet. A kisebbeket pedig csöbörben tartották, nevüket nem említi a jogkönyv.

Amíg a halakat jobbára élve kínálták eladásra, addig a vadakat, amit az erdő és a mező ad, már húsként feldolgozva. A vadhús árusok eladásra kínálták a szarvas, szarvasüsző, őz, medve, vaddisznó, nyúl, mókus, fácán, császármadár, nyírfajd, vadkacsa, vízityúkok minden fajtáját, fogoly és fenyőrigó húsát. Házi állatokat ők nem árulhattak.25 Ma már elképzelhetetlen sokasága szerepel a felsorolásban a vadaknak. Az erdők és mezők, valamint a vizek gazdag vadállománya egyrészt a vidék, másrészt a polgárok gazdagságra utal. A háziállatok: csirkék, tyúkok, libák, kacsák, galambok és szopós malacok sokaságát a kofák árulták.26 A kofák esetében viszonteladókról van szó, ám úgy véljük, a vadak esetében nemkülönben.

21 Bj. 340. Vö. Ssp. Tj. II. 36. 3. 5-6. sz., Schwsp. Tj. 317. sz.; Heinrich Maria Schuster: Wiener Stadtrecht. Wien, 1873. (továbbiakban: WSt.). 75. sz. 74. p.; Jus Táv. CV. CVI. sz.

22 Bj. 341. Vö. WSt. 75. sz. A Tárnoki jogkönyvben az esküt tevő az eskü letétele során csak az állatra teszi a kezét. Jus Táv. 79. old. CVI. sz. Az eskü formáját sem írja le a jogkönyv. E tekintetben ismereteink szerint a Budai jogkönyv a legteljesebb.

23 Bj. 342. Vö. Ssp. Tj. III. 5. sz., Schwsp. Tj. 258a. Az illető szabályokban a két tükör sem egyezik meg teljesen, a Sváb tükör leírása közelebb áll a Budai jogkönyvéhez.

24 Bj. 105. 107. 110-112. sz.

25 Bj. 208. sz.

26 Bj. 154. sz.

85