Blazovich László: Demográfia, jog és történelem. Válogatott tanulmányok - Dél-Alföldi évszázadok 31. (Szeged, 2013)
II. KÖZÉPKORI MEZŐVÁROSOK ÉS VÁROSLAKÓK AZ ALFÖLDÖN
üres helyekre telepedtek le, megjelentek a terület városaiban is. Mivel a számos népelem közül a jászok és kunok, valamint a déli szlávok jelenléte mutatható ki a városokban, írásunkban csak velük foglalkoztunk. Nem tértünk ki a Brankovicsok birtoklása idején Világos várába és Corvin János földesúrsága alatt Gyulára érkező szlávokra és szláv származású tisztségviselőkre. Nem ejtettünk szót a románságról, amely nép folyamatos északra nyomulása során a 16. században tömegeivel még nem érte el az Alföldet, ahol néhány helyen csak apró szórványai mutathatók ki.54 A várostörténeti szakirodalomban már közhelynek számít a városok népességfogyasztó szerepe, ezzel szemben az idegen etnikum közé került délvidéki városokban inkább megmaradt a magyar lakosság, mint a községekben. Talán a környező kis falvakból a városba menekültek, és ott meghúzódtak, s reménykedve várták a hatalmi váltást, amiről a 15 éves háború idejéig nem mondott le a magyar lakosság. A népesség mozgása a 16. század második felében nemcsak a hadjárások idején, hanem a békésebb szakaszokban is igen aktív lehetett, amint ez a defterek híranyagából kitűnik. Az Alföldön élt jász és kun népnek hosszabb és békésebb idő állt rendelkezésére a magyar társadalomba való integrálódáshoz. Segítette ezt a köztük elindult társadalmi és gazdasági folyamaton kívül a katolikus hitre térésük, amely az itt lakókkal hasonló mentalitásuk kifejlődéséhez nagyban hozzájárult. Egy részük városba költözése pedig teljes asszimilációjukat gyorsította. Úgy gondoljuk, hogy ha a török időkben mint önálló nemzetiség meg is szűnt a kunság, a nép nem tűnt el nyomtalanul: a megmaradónak beolvadtak a környező mezővárosok lakosságába, hiszen ez a folyamat adataink szerint a 15. századtól egyre inkább előre haladt. Hasonló folyamat játszódhatott le a jóval kisebb számú jász nép esetében is, akiket egyébként számukban jóval kevésbé csonkítottak meg a török hadjáratok és következményeik. A déli szlávok, elsősorban a szerbek helyzete egészen másként alakult. A 16. század első harmadáig mint menekülők érkeztek az országba, ám asszimilációjukhoz kevés idő állt rendelkezésükre. Egyébként is nehezítette, sőt akadályozta e folyamatot a keleti egyházhoz tartozásuk, amely nemcsak rítusban különbözött a nyugatitól, hanem más gondolkodásmódot, szokásokat és életérzést közvetített számukra. A keleti egyházak ugyanis nem mentek át a skolasztika értelmet és észt csiszoló korszakán, a lovagi kultúra által közvetített erkölcsi felfogás pedig egy pillanatra sem érintette meg a balkáni társadalmakat. Ezért nem is keresték helyüket a nyugati civilizációban és annak városaiban. Személyes kivételek természetesen előfordultak. Megváltozott a helyzetük a 16. század 30-as éveitől, amikor már nem menekültként, hanem egy világhatalom katonái vagy alattvalóiként érkeztek az országba. Ekkor már nem a helyi viszonyokhoz igazodás, hanem az uraikhoz alkalmazkodás hozta meg számukra a szerencsét. A városokba is mint katonák vagy azok igényeit kiszolgáló polgári személyek érkeztek családjaikkal, és különállásukat mindvégig megtartották. (1999) 54 Blazovich László 1997. 118-120. p. 345
