Blazovich László: Demográfia, jog és történelem. Válogatott tanulmányok - Dél-Alföldi évszázadok 31. (Szeged, 2013)
II. KÖZÉPKORI MEZŐVÁROSOK ÉS VÁROSLAKÓK AZ ALFÖLDÖN
se. A szállások lakói mellett a laza szerkezetű formációk lakosairól feltételezhetjük a nagyobb mobilitást. Annál is inkább, mert a valóban faluszerű telepek éltek tovább ugyanazon a helyen a középkor későbbi századaiban, és a 14-16. századok során az ugyancsak parlagoló földművelés mellett sem változtatták helyüket a lakóik. Az alföldi falvak határa a középkorban véleményünk szerint mindig akkora volt, hogy még a parlagoló rendszer mellett is bőségesen biztosította a létfeltételeket. Számos adatunk van arra, hogy a parlagoló művelési rendszer még a 19. század első felében is fennállt a mezővárosok tanyás övezetében. Az adatok hiányából következtetünk arra, hogy a nyomásos gazdálkodás nem játszott domináns szerepet vidékünk és az Alföld középkori mezőgazdaságában, azt mindvégig a parlagoló rendszer jellemezte. A falvak vándorlásáról úgy vélekedünk, hogy a sokszor falujuk határát elhagyó, szállásaikat más település határában felállító pásztorok és a már teljesen letelepült földművelők vitái csapódhattak le az említett törvényekben, amelyek a földművelők számára adtak megfelelő elégtételt a vándorlás megakadályozásának kimondásával. Olyanféle jelenséget tükröznek I. László és Kálmán királyok törvényeinek vonatkozó részei, amely később a kunok betelepülésekor fordult elő ismét, amikor a már letelepült magyar földművelő lakosság mindennapjait zavarták meg a kunok állataikat legeltető, faluhatárokat nem ismerő vándorló életmódjukkal. A Körös-Tisza-Maros-köz településrendje, úgy véljük, egészségesen fejlődött a honfoglalástól a tatárjárásig terjedő időszakban. A településhálózat a földrajzi adottságoknak és a magyarság civilizációs fokának megfelelően alakult. A folyók és erek, valamint nagyobb állóvizek mellett sűrűbben települve élt a népesség, a belső füves pusztákon ritkább volt a települések száma. E térbeli elrendeződés az Alföld más részére is jellemző lehetett. Eszakkelet-Bácska középkori településviszonyairól hasonló képet rajzol Szekeres László.20 A településszerkezet különböző nagyságú egységekből állt. A struktúra csúcsán az igazgatási központok álltak, amelyeknek gazdasági szerepük is volt. Az „óriásfalvak” csoportját vidékünk, és úgy véljük, általában az Alföld jellegzetes településtípusának tarthatjuk. Gyakori előfordulásuk feltétlenül amellett szól, hogy külön kategóriaként kezeljük őket. Szám szerint legnépesebbnek az aprófalvak tábora bizonyult. Nehezen különíthető el az aprófalvaktól a szállások köre, ahol leginkább állattartók éltek, akik könnyen mobilizálták magukat lakóhelyük elhagyására. Györffy György számításai szerint a bemutatott településszerkezet mellet négyzetkilométerenként 6 főben állapítható meg a korabeli népsűrűség.21 A 13. század közepén régiónknak az addig erőszakos külső behatás nélkül fejlődő településrendszerét az 1241 márciusában Magyarországra törő tatár seregek pusztításai alapjaiban rázták meg. Györffy György Csanád és Csongrád megyék településeinek pusztulását 80, illetve 70%-ra teszi.22 Ugyanilyen mértékű lehetett Arad, Békés és Za- ránd megyék mezőségi területein az emberi lakóhelyek megsemmisülése, hiszen a tatárok a régió egész területét beszáguldozták. Több emberöltőnek kellett eltelnie, amíg a mongoldúlást kiheverte a lakosság és a településhálózat. 20 Szekeres László: Középkori települések Északkelet-Bácskában. Újvidék (Növi Sad), 1983. 21 Magyarország történeti demográfiája. Magyarország népessége a honfoglalástól 1848-ig. Budapest, 1963. Szerk.: Kovacsis József. 48. p. 22 Györffy György 1963. 841-842. p. 319
