Blazovich László: Demográfia, jog és történelem. Válogatott tanulmányok - Dél-Alföldi évszázadok 31. (Szeged, 2013)
II. KÖZÉPKORI MEZŐVÁROSOK ÉS VÁROSLAKÓK AZ ALFÖLDÖN
Gál ispán említett hűtlen kezelése vezette az őrgrófot arra, hogy ellenőrt építsen be a hivatali munka, a gazdasági ügyvitel ellenőrzésére, aki egyúttal a bizalmi embere, hiszen a bérét gazdájának kezéből kapta, és hivatali esküjét az ő kezébe, nem a várnagyokéba, mint a többi alkalmazott, tette le. Az uradalmi igazságszolgáltatás eljárási kérdéseivel a rendtartás külön nem foglalkozott. Azon cikkelyek azonban, amelyek a bírságpénzek mértékét határozták meg, egyúttal ráirányítják a figyelmet. Főképp az, amely a nagyobb bírságokról szól, és a fejvesztést mint példát említi. Kis kitérőként megemlítjük, hogy a korabeli büntetőjog elméletének fejletlensége miatt nem a rokon bűncselekményeket csoportosították, hanem az ítéletfajták alá tagolták be őket. A kiszabandó büntetéscsoportok a nemesi és az úriszéki bíróságokon némiképp különböztek — részletezésükre itt nem térünk ki —, azonban a fejvesztés, amint forrásunkból kiderül, mindkét bírósági fórumon a büntetések közé tartozott. A fejvesztés ítélete, miként a nemesi bíróságokon, az úriszéken ugyancsak jószágvesztéssel járhatott együtt, illetve a felek megegyezhettek abban, hogy az elítélt megváltja életét, amelyből két részt a bíró, egy részt pedig a pernyertes kapott.5 Ezen bírságból a várnagyoknak csak egy forint jutott, a többi a földesúré lett. A falusi bíráskodásra utal az a szabály, amely kimondja, hogy a falvak officiálisai vagy ispánjai, akik szintén az úr hűségére esküdtek, ne szedjenek semmiféle bírságot, csak azt, amit a hely bírája megítélt. A bírságról az ispán és a bíró is tartozott jegyzéket vezetni. Az egyes szabályokból kihüvelyezhető a hármas szintű uradalmi bíráskodás, amelynek alsó szintjét a falusi bíró bírósága képezte, amelyen az officiális vagy ispán is részt vett, hiszen ő vezette a bírságok könyvét. Az eljárás szóbeli volt, az ítéleteket sem fektették írásba, csak a büntetések összegét. Az uradalom mezővárosainak (Békés, Gyula, Simánd) bírósága szintén az alsó szinthez tartozott. Itt azonban nemegyszer perjegyzőkönyv készült,6 akárcsak a következő szinten, a várnagy bíróságán, amely gyakran a városi bírósággal együtt ülésezett.7 Innen az úr személyéhez lehetett fellebbezni, amint a fentiekből kiderül.8 Mint ismeretes, az uradalmak földjeinek egy részét az uradalom mezővárosaiban és falvaiban élő jobbágyok telkekre osztva művelték, a másikat, az allódiumot az uradalmi tisztségviselők irányításával robotban vagy bérmunkában művelték. Az erdőket a tisztségviselők felügyelete mellett az uradalom és a jobbágyok egyaránt hasznosíthatták. Az említettekre számos artikulust találunk a rendtartásban. A telki művelésről nem található szabály a szövegben, ellenben az uradalmi földek bérbeadásáról informál egy artikulus, amely parancsba foglalja, hogy a falvak officiálisai vagy ispánjai senkit se engedjenek vagy fogadjanak be az úr földjeire, azaz nem telepíthetnek le idegen jobbágyokat, csak az uradalomhoz tartozókat. Az üres területeket azonban az uradalom jobbágyainak vagy másoknak bérbe adhatták, és erről bérleti szerződést tartoztak készíteni, amelybe kötelesek voltak belefoglalni, hogy az illető 5 Vö.: Mezey Barna (szerk.): Magyar jogtörténet. Budapest, 1996. 243-245. p. 6 GYO 70-73. p., 99. szám. 7 GYO 69-70. p„ 98. szám. 8 Blazovich László: Városok az Alföldön a 14-16. században. = Dél-alföldi évszázadok 17. Szeged, 2002. 163-164. p. 225
