Blazovich László: Demográfia, jog és történelem. Válogatott tanulmányok - Dél-Alföldi évszázadok 31. (Szeged, 2013)

I. KÖZÉPKORI JOGKÖNYVEK, RENDISÉG ÉS ETNIKAI AUTONÓMIÁK

AZ ANDREANUM ÉS AZ ERDÉLYI SZÁSZOK AZ ETNIKAI AUTONÓMIÁK RENDSZERÉBEN A KÖZÉPKORI MAGYARORSZÁGON

A 13. században, az aranybullák évszázadát, a nagy gazdasági és társadalmi átrendeződés idejét élte Magyarország. A mezőgazdaságban megjelent új technikák, valamint az ország népességének a tatárjárás előtti gyarapodása lehetővé tették az addigi önellátó gazdasági forma túlhaladását és ezzel egy jobb életminőség megvalósítását. Az ország mind nagyobb területeinek bekapcsolása a gazdaság vérkeringésébe és a föld intenzívebb megművelése együtt járt a korábbi bonyolult társadalmi szerkezet lassú átalakulásával, és a társadalomban a két nagy csoport, a nemesség és a jobbágyság megjelenésével, amelyek alapjogai és kötelezettségei a nyugat-európai társaikhoz hasonlók voltak. A korszak embere bizakodva tekintett a jövőbe, és törekedett szabadságjogainak megszerzésére, és arra, hogy e jogokat maga és társai részére privilégiumokban biztosítsa. Reménykedett az írásban lefektetett jogok és kötelességek, amelyeket a királytól nyert el, állandóságában.

Magyarországon a királyi hatalom a Nyugat-Európában nem látott hatalmi túlsúly- lyal, erőtöbblettel rendelkezett az ország más hatalmi tényezőivel szemben. A 13. század idejéig az országban a király szava parancsolt. A társadalmi és gazdasági változásokkal és a társadalom átrétegződésével egy időben megváltozott a királyi hatalom helyzete. Elvesztette mindenhatóságát, válságba került, és immáron űj alapokon majd csak közel egy évszázad múlva nyerte vissza korábbi erejét. Addig természetesen számos sikeres és sikertelen kísérlet született a központi hatalom tekintélyének a megerősítésére, amelyek között az államháztartás átszervezése, az ország védelmének erősítése mellett szerepelt az idegen, a királyt szolgáló és neki adózó népcsoportok befogadása, amelytől sohasem idegenkedtek az Árpád-házi királyok, sőt utódaik sem.

így érkeztek Magyarországra a városokat alapító latin, majd német hospesek. Az előbbiek Fehérváron, Esztergomban, Pécsett, Egerben, Váradon és Zágrábban találtak új otthonra, az utóbbiak Budán és Pesten, Nagyszombaton, Pozsonyban, Sopronban, Kassán, Eperjesen és más felvidéki településeken foghattak hozzá a városi élet kialakításához. Mellettük — mint említettük — jelentős számú népcsoportok érkeztek. Nyugatról a később szászoknak nevezett németek, akiket a királyok Erdélyben és a Felvidéken telepítettek le, továbbá keletről mások mellett a kunok és jászok, akik az Alföldön kaptak helyet, és hadi szolgálataik, valamint adóik fejében jelentős kiváltságokat nyertek más határőr szolgálatot teljesítő népekkel, pl. a székelyekkel együtt. Kiváltságaikkal mintegy „átlyuggatták” azt az egységes jogi szövedéket, amely az egész országra kiterjedően átfogta a Magyarországon élő népességet.

A magyar királyság a 13. században fejlettségét tekintve olyan szinten állt, hogy be tudta fogadni a hospeseket, akik saját jogukat hozták magukkal, és aszerint éltek, mivel a király megadta számukra a lehetőséget, és ők éltek is vele hosszú évszázadokon át, igaz, módosulások időközben bekövetkeztek. A származás szerinti jog nem volt

171