Blazovich László: Demográfia, jog és történelem. Válogatott tanulmányok - Dél-Alföldi évszázadok 31. (Szeged, 2013)
I. KÖZÉPKORI JOGKÖNYVEK, RENDISÉG ÉS ETNIKAI AUTONÓMIÁK
A SZEPESSÉG JOGA ÉS A SZÁSZ TÜKÖR A terület rövid története A 13. században az aranybullák évszázadát, a nagy gazdasági és társadalmi átrendeződés idejét élte Magyarország. A mezőgazdaságban megjelent új technikák, valamint az ország népességének gyarapodása lehetővé tették az addigi önellátó gazdasági forma túlhaladását, és ezzel egy jobb életminőség megvalósítását. Az ország mind nagyobb területeinek bekapcsolása a gazdaság vérkeringésébe és a föld intenzívebb megművelése együtt járt a korábbi bonyolult társadalmi szerkezet lassú átalakulásával, és a társadalomban a két nagy csoport, a nemesség és a jobbágyság megjelenésével. Ezek alapvető jogai és kötelezettségei a nyugat-európai társaikhoz hasonlóan alakultak. A korszak embere bizakodva tekintett a jövőbe, és törekedett szabadságjogainak megszerzésére, s arra, hogy a jogokat maga és társai részére privilégiumokban biztosítsa. Reménykedett a királytól elnyert, írásban lefektetett jogok és kötelességek állandóságában. Magyarországon a királyi hatalom Nyugat-Európában nem látott hatalmi túlsúly- lyal, erőtöbblettel rendelkezett az ország más hatalmi tényezőihez viszonyítva. A 13. századig az országban a király szava parancsolt. A társadalmi és gazdasági változásokkal és a társadalom átrétegződésével egy időben azonban megváltozott a királyi hatalom helyzete. Elvesztette mindenhatóságát, válságba került, és — immáron új alapokon — majd csak közel egy évszázad múlva nyerte vissza korábbi erejét. Addig számos sikeres és sikertelen kísérlet született a központi hatalom tekintélyének a megerősítésére, amelyek között az államháztartás átszervezése, az ország védelmének erősítése mellett szerepelt az idegen, a királyt szolgáló és neki adózó népcsoportok befogadása. Ettől sohasem idegenkedtek az Árpád-házi királyok, sőt az utódaik sem. így érkeztek Magyarországra a városokat alapító latin, majd német hospesek. Az előbbiek Fehérváron, Esztergomban, Pécsett, Egerben, Váradon és Zágrábban találtak új otthonra, az utóbbiak Buda-Pestújhegyen, Nagyszombatban, Pozsonyban, Sopronban, Kassán, Eperjesen és más felvidéki településeken kezdhettek hozzá a városi élet kialakításához. Mellettük jelentős számú további népcsoportok érkeztek. Nyugatról a később szászoknak nevezett németek, akiket a királyok Erdélyben és a Felvidéken telepítettek le, továbbá keletről — mások mellett — kunok és jászok, akik az Alföldön kaptak helyet, és hadi szolgálataik, valamint adóik fejében jelentős kiváltságokat nyertek más határőrszolgálatot teljesítő népekkel (például a székelyekkel) együtt. Kiváltságaikkal mintegy „átlyuggatták” azt az egységes jogi szövedéket, amely az egész országra kiterjedően átfogta a Magyar- országon élő népességet. A Magyar Királyság a 13. században fejlettségét tekintve olyan szinten állt, hogy be tudta fogadni a hospeseket, akik saját jogukat hozták magukkal és a szerint éltek. A király ugyanis megadta számukra e lehetőséget, és ők éltek vele hosszú évszázadokon 11
