Rónay Elemér – Gilicze János – Marosvári Attila: A zombori Rónay család története - Dél-Alföldi évszázadok 30. (Szeged, 2012)
OEXEL JAKAB (1756–1808)
váltakozó szerencsével hullámzott a két fél hadállása, míg végre 1788. szeptember 14-én a császár maga támadta meg a törököket, de eredménytelenül. Azért, hogy a török sereget alkalmasabb terepre csalhassa maga után, elrendelte a visszavonulást, amelynek szeptember 20-21-re virradó éjjel kellett volna megtörténnie. Ekkor következett be az a sajnálatos esemény, amely tulajdonképpen a hadjárat sorsát is eldöntötte. Az osztrák sereg az éj sötétjében egymásra tüzelt anélkül, hogy az ellenséggel érintkezésbe került volna, és annyira elvesztette a fejét, hogy szétfutott. Amikor a reggel kivirradt, látták csak meg, hogy mi történt. A császár kénytelen volt a visszavonulást Lúgosra elrendelni, ő maga betegen és kedvetlenül Bécsbe utazott. A török sereg ekkor már egymás után elfoglalt egy csomó fontos erődítményt, és a Duna-Temes közötti vidéket teljesen elpusztította, utána pedig a Szerémségbe vonult téli szállásra.1« Komlósig ugyan nem jutott el az ellenség, de veszedelmesen közel volt hozzá, mert egészen a Temes vonaláig jutott, azonban mégis nagyon kellemetlen foglalkozássá vált a postamesterség. Tudjuk, hogy a háborúk és felkelések alkalmával az átvonuló csapatok első dolga volt a postát megtámadni, kirabolni, amikor bizony a postamester vagyonát sem kímélték, sokszor még az életét sem. Ez volt az egyik oka annak, hogy nehezen lehetett postamestereket találni, és hogy azokat jövedelmezővé tették, és nagy kiváltságokkal halmozták el. Bizonyára már a hadüzenet előtt nagy sürgés-forgás volt Temesvár felé, hiszen látták, hogy maga a császár is ott volt. A császár, a fő- és alvezérek Komlóson keresztül utaztak Temesvárra, a csapatok egy része is ott vonult el. Ez nemcsak nagy fáradtságot és munkát zúdított a postamesterekre, akik az utazást lebonyolították, de mivel a katona bizonyára nem fizetett, nagy anyagi megterheléssel is járt. A különben is rossz utak még rosszabbakká váltak, ami a lovakat erőltette meg, így több oldalról keletkezhetett anyagi kár. Amikor a török sereg a határőrvidékre betört, a lakosság körében nagy ijedelem keletkezett, otthagyva otthonát észak felé menekült, egy részük soha többé oda vissza sem tért. A menekülőkkel is sok baja lehetett Jakabunknak. Ezen okok késztették őt arra, hogy kitűnő állását otthagyja, és családjával biztonságosabb helyre költözzék. Azt hiszem azonban, hogy ekkor még nem költözött Zomborra, hanem a vármegyénél vállalt biztosi - komisszáriusi - állást. Hogy ez milyen állás volt és hol volt a székhelye, erre nézve biztos adatot nem találtam. Az udvari kancelláriai iratok között egy 13570/1791. számú aktát találtam, amelyben az áll, hogy Oexel Jakab Torontál megye komisszá- riusa kéri, hogy tizenegy éves Alajos fia, akár a szentannai, akár más valamelyik, nemes ifjak nevelésére alapított alapítványra felvegyék. Azért, mert neki több gyermeke van, azok neveltetésének terheit nem bírja, továbbá Torontál megyében alig van alapítvány jótéteményeit élvező ifjú, és a kérvényező, noha nagyon kis javadalmazású komisszárius, nem kis munkát fordít a törökkanizsai Tisza-gátak elkészítésére. Ezt a kérvényt azzal küldte vissza a kancellária, hogy valamely ösztöndíj elnyerése iránt a budai Helytartótanácshoz folya>4 Torontál vármegye. Szerk. Borovszky Samu. i. m. 431-432. 84
