Rónay Elemér – Gilicze János – Marosvári Attila: A zombori Rónay család története - Dél-Alföldi évszázadok 30. (Szeged, 2012)
RÓNAY BÉLA (1891–1918)
RÓNAY BÉLA (1891. május 5. - 1918. október 31.) Béla, a családban e néven a második, 1891. május 5-én született Kiszom- boron, apja Rónay Aladár, anyja ebeczki Blaskovich Borbála. Gyermekkorát Kis-zomboron élte a nála néhány évvel idősebb Márta nővérével együtt. 1902- ben a szegedi kegyesrendi ház bentlakója lett, és ott végezte gimnáziumi tanulmányainak első két esztendejét, hol ugyanakkor unokabátyja, Imre is a rendház lakója volt. Béla a tanulásban gyenge előmenetelt tanúsított, és így édesapja kivette az intézetből, és tanulmányainak további végzésére a fővárosi Ferenc József Intézetbe adta. De a tanulás itt sem ment, az egyik osztályt meg kellett ismételnie, mire ugyancsak a fővárosban a László Mihály-féle magán- gimnáziumba került, hol aztán 1910-ben érettségi bizonyítványt is kapott. Aztán Kassán volt beiratkozva a gazdasági akadémián, de vizsgát nem tett. Szülei szinte főúri nevelést óhajtottak gyermekeiknek adni. Már kora gyermekkorukban nevelőnők és nyelvmesternők vették a két gyermeket körül, kiktől Márta a franciát és az angolt már gyermekkorában beszédben és írásban folyékonyan elsajátította, de Béla, kinek a tanuláshoz semmi kedve sem volt, a némettel beérte. Egyébként a nevelése kifogástalan volt, előkelő, nagyon megnyerő, jó modor jellemezte, mindig olyan tip-top volt, mintha skatulyából húzták volna ki, örök jókedv, viccelődés jellemezte. Kitűnő utánzóképessége volt, és talán ennek köszönhette, ha nagyon kis mértékben is, hogy édesapjától - ha valamit hevesebben magyarázott - a dadogást elsajátította. Kifogástalan modora és páratlan jókedve mindenütt felette kedveltté tették. Szüleinek kedvence ő volt, bárhol megjelent, örültek neki, szerették, rosszakarója, vagy olyan, aki nem kedvelte, nem akadt. Előkelő modora saját maga előtt nem volt ismeretlen, bár gőgös nem volt, csupán szerette magát többnek adni, mint ami volt, és éppen ezért társaságát nagyon megválogatta, mindenütt a legjobb helyekre, a legelőkelőbb emberek közé járt. Szeretett olyan nagy dolgokat mesélni és megkísérelte azokat másokkal elhitetni, melyekről előre tudta, hogy azt senki elhinni nem fogja. Ha valakit sikerült felültetni, boldog volt. Ha rajtacsípték, beadta a derekát, maga nevetett legjobban az eseten, és mindezt olyan kedves modorban tette, hogy azt neki rossznéven venni nem lehetett. Utazni nem utazott, erre igen rövid életében ideje nem is akadt. 1910-ben letette az érettségit, utána egy évig Kassán rögtön leszolgálta az önkéntes évét, 1911/12-ben a cs. és kir. 5. huszárezredben, és azután a világháború kitöréséig már csak két esztendeje maradt. Egyszer-kétszer volt az akkor már férjnél lévő Márta nővérénél Berlinben, de őt ott sem az utazás és a vele járó ismeretgyarapító élvezetek érdekelték. A művészetek különböző ágai nem vonzották, művészeti igényeit a Vígszínház, a Király Színház és az Orfeum kielégítették. Sportot - mint sportot - nem űzött, bár a társaság kedvéért lovagolt, vadászott, galambot lőtt és teniszt is játszott. Vívni is tanult, ellen597
