Rónay Elemér – Gilicze János – Marosvári Attila: A zombori Rónay család története - Dél-Alföldi évszázadok 30. (Szeged, 2012)

RÓNAY (OEXEL) MÓRIC (1813–1890)

gyénkben közszeretetben álló Rónay család senioija, s Torontál megye volt főispánjának temetése f. hó 23-án Kis-Zomboron az egész vidék és megyénk előkelőségének élénk részvéte mellett megtörtént. A megboldogult földi maradványai, melyek koszorúkkal borított koporsóban a családi sírboltban helyeztetett örök nyugalomba. A gyászistentisztelet f. hó 27-én tartatott lelki nyugalmáért az ottani r. k. egyházban.”

Luize néni, Móric özvegye férje halála után pár évig még a teleket Budapesten töltötte, később azonban véglegesen Zomborra költözött. Halála előtt egy pár évvel a jobb vállát kezdte fájlalni, amin az orvosok nem tudtak segíteni, mivel rákos daganattól származott, amely 1898. július 17-én, 74 éves 3 hónapos és 26 napos korában délután 5 órakor kioltotta életét. Nagy műveltségű és igen szép nő volt. Jobban beszélt németül, mint magyarul, és náluk itthon a családban a német volt a társalgás nyelve.

Egyetlen gyermekük, Emil, aki 1859. július 22-én született Zomboron, sok és nagy szomorúságot okozott apjának és anyjának. Annál nagyobb volt a bánatuk, mert Emil nem volt ostoba ember, és igen gondos nevelésben részesült, nyelveket beszélt, zenét tanult. Állandóan volt mellette nevelő és nevelőnő. Iskoláinak legnagyobb részét otthon, Zomboron végezte magánúton, a vizsgákat Szegeden, a piarista főgimnáziumban tette le. Midőn 1874-ben a szülei Budapestre költöztek, Emil is - természetesen - velük ment, és ott az állami főgimnáziumban a VII. osztályba iratkozott be. Mint ő maga írta életrajzában, nagyon nehezére esett az iskola padját megszokni, közben szerelmes is lett egy a házukban lakó leányba, úgy hogy karácsonykor 2 elégtelent vitt haza, amiért igen szomorú karácsonyuk volt. Azért valahogy elvégezte a hátralévő osztályokat, és 1876-ban letette az érettségit, amely után beiratkozott a budapesti egyetemen a jogra. Az első alapvizsgán a római jogból ugyan megbukott, azonban a pótvizsgán átment. Aztán még mint másodéves is megbecsülte magát, de már mint harmadéves, 1878-ban könnyelmű és rossz társaságba keveredett, elkezdett inni, adósságot csinálni, kártyázni és különféle női kalandokba keveredni, sőt, egyszer Bécsbe is felrándult egy nővel, persze, uzsorástól szerzett pénzen stb. A szülei igen el voltak keseredve ezekért a dolgokért, de nem tudtak rá hatni.

Midőn az államvizsgát 1879 szeptemberében letette, bevonult egyéves önkéntesnek az Aradon és környékén állomásozó 14-es huszárezredbe, amelynek az Újaradon állomásozó 4. századához osztották be. Itt is különféle köny- nyelműségeket követett el. Egy alkalommal engedély nélkül lóháton elhagyta állomáshelyét azon gondolattal, hogy éjjel hazalovagol, és reggelre kivonul a századdal, azonban az akkor keletkezett nagy zivatar miatt az utak feláztak, és a vak sötétségben ő sem látott, így lovával együtt felbukott, lábát kificamította. A lova hazanyargalt az istállójába, Emilt pedig, miután megvirradt, arra járó parasztok vették fel és szállították haza. Ekkor sokáig feküdt, és még szerencséje volt, hogy ezredese szüleire való tekintettel csupán azt a büntetést szabta ki rá, hogy betegsége idejét utána kell szolgálnia. Ez aztán meg is történt, úgy hogy csak 1882. április 12-én Nagyváradon tehette le a tiszti vizsgát, és szerelhetett le.

243