Kőszegi Barta Kálmán: Kései kuruc - Dél-Alföldi évszázadok 29. (Szeged, 2010)
KÉSEI KURUC
„Mióta az az ország Magyarország, itt az abszolutizmus törvényesítve nem lett soha” — mondja 1847. November 29-én Pozsonyban a rendi országgyűlésen tartott beszédében, s ezt a gondolatot folytatja az 1849. Május 5-én Debreczenben, az eskütétel után mondott beszédében: „Egy nemzetnek nem haladó ember, de maga a mindenható Isten sem adhat olyan jótéteményt, mely megérdemelné, hogy érte díjul szabadságát, alkotmányát adja. A népfelség alapján kívül nincsen szabadság”! A nemzet csodás tárogatója 1894. Március 20-án idegenben elnémult. Megpihenni hazajött, hazahoztuk. Mint a költő mondja: „Jó, hogy visszajöttél s itt maradsz minálunk, Jobbak, hűbbek leszünk, ha sirodhoz járunk, Kossuth közelében nem teremhet szégyen, Nagy dolgokra minket szent sírod tanítván, Nem lehet a magyar soha többé hitvány.” A tárogató elnémult, de az azon egyszer megzendült hangok élnek, élni fognak, míg magyar lesz a földön. Ha volt valaha szükség, úgy napjainkban van, hogy e hangok betöltsék szivünket, hogy bátorítsanak a harczban, biztassanak, lelkesítsenek. Mintha zendülni hallanám a tárogatót, mintha újra mondaná Kossuth: „Nemcsak a hitnek szent hitével, hanem az észnek meggyőződésével mondom, elérkezett a perc, midőn Magyarországnak szabaddá függetlenné kell lennie, elérkezett a perc, midőn Magyar- ország s különösen a nemzet képviselőinek kötelessége Isten, a világ, Európa és a nép előtt kimondani, hogy szabadok, függetlenek lenni akarunk! ” Kossuth mondta: Úgy legyen!!! Székely Újság 1906. február 11. Haragszik a császár. Irta: Dr. Nagy György Tél van. Hideg van a Burgban. Haragszik a császár. Nem kell neki béke. Nem ismeri el a magyar nemzet alkotmányos jogait. Tél van. Károg a varjú. Rut hangjával tiltakozik a tavasz eljövetele ellen. Nem akarja elismerni a földnek a kikelethez, a zöldülő erdőhöz, a virágos rétekhez való természetes jogát. Oktalan állatja! Halálnak tartja a földnek téli almát, szemfedőnek nézi a hóból hímzett puha takarót. Téved a császár. Gyávaságnak véli az arcok halványságát, lemondásnak nézi a nemzet csendes nyugalmát. Nem úgy, varjú, a pokolra nem! Hiábavaló halotti károgásod, nem riasztja az el a tavaszt! A föld csak alszik, a hó alatt uj, eleven, termő élet fakad. Eljön a tavasz, kihajt az ág, virágos lesz a rét, s a természet diadallal ünnepli a Feltámadásnak ünnepét! Nem úgy, császár! Az égre, nem\ Tiltakozó szavad nem bénítja meg egy nemzet igazságának erejét. Megvirrad még valaha! A haragtól halvány arczunk ki fog pirulni, nyugalmunk tetté erősödik, s a magyar nezet diadallal ünnepli Szabadságának ünnepét! 52
