Kőszegi Barta Kálmán: Kései kuruc - Dél-Alföldi évszázadok 29. (Szeged, 2010)
MAGYAR KÖZTÁRSASÁG
burg-dinasztia. Más boldogabb királyságokban: Spanyolországban, Italiában a szabadságszeretet bontotta ki a köztársasági eszmék zászlóját. Nálunk e zászlóbontás nemcsak a szebb jövendőnek, hanem a nemzeti becsületnek is kérdése. Ha nincs is erőnk kicsavarni rabszolgatartóink kezéből a korbácsot, legalább szembenéző daccal tiltakozunk ellene. Mi csak onnan ismerjük a királyi jogart, hogy századok óta abból kovácsolták a hóhérpallosokat, abból faragták a bitófákat, ha az ütések alatt fel mert jajdulni ennek a testvértelen, sóhajos lelkű nemzetnek egy-egy véres könnyű gyermeke. A budai Vérmezőtől az aradi Golgotháig vezető úton sírkövekre, bitófákra van felvésve királyhűségünk köszöneté. Vannak jó hazafiak, kik csak azért nem sorakoznak a kibontott köztársasági zászló alá, mert véleményük szerint előbb a „kiskirályok”-nak, a főpapoknak és mágnásoknak hatalmát kell megtörni, mert ezek zsarnoksága még közvetlenebbül sorvasztja a nemzet életerejét. Ezek a jóhiszemű polgártársaink nem veszik figyelembe, hogy a hitbizományoknak és a holt kéznek hatalma csak vitorla azon a fekete gályán, melynek árboca a királyi jogar. Ha az árboc kettéroppan, a vitorla magától összeesik. Köztársasági államformába elképzelhetetlenek a kiváltságos kiskirályok. Mig az árboc fennáll, mindig akad vitorla rája. Ha nem a papi fejedelmek selyemreverendájából, akkor a demagógok tarka abroszából. De mindig akad! Úgy képzelem a királyi hatalmat, mint a karácsonyfát. Ott áll e fa illatos, meleg szobában. Gyertyák fénye ragyogja be. Again pompázik az arany ruhába öltöztetett gyümölcs. S azalatt a megszedett termőfákat künn a téli hidegben tépi, tördeli a zivatar. Azt akarjuk, hogy a magyar termőfák maguknak virágozzanak, gyümölcsözzenek. Még tűrhető, ahol csak puszta disz a karácsonyfa, de jaj, százszor jaj nálunk, hol az élő fáknak nedvét szivja, hol már az égig nőve elfogja a napsugarat is. Hála az Istennek, hogy akadtak magyar fák, kik kihúzták gyökérlábukat a földből, s erdővé tömörültek, hogy úgy vívják ki az élethez és világossághoz való jogukat. Betelt Kossuth Lajos próféciája: „Eljön az idő, mikor az ámítások köde szétfoszlik, a csalódásokból kiábrándulnak, s a hívek sorai újból megtömörülnek az oltár körül.” A nemzet jobbjai átérezték a köztársasági eszme nemzetmegváltó jelentőségét. Nincs többet az a hatalom, mely kiirthatja a magyar szivekből a teljes nemzeti függetlenség hitvallását. Az a barbár gesztus, melylyel gróf Tisza István lapokat szaggatott ki a törvénykönyvből, szándéka ellenére letépte a múltra borított fátyolt. Junius 4-én meglátta a nemzet az önkény százados véres emlékeit, meglátta a Tisza elődeit, a Karaffákat, a Hajnaukat, s a múltba látók lelkében összeomlott a királyhűség bálványa. Tapasztalásból állítom, hogy Tiszáék rémuralma többet használt a köztársasági eszme terjedésének, mint száz gyűlés, ezer folyóirat. A mi alakuló gyűlésünk történelmi bizonysága annak, hogy a nemzet nyíltan rálépett a Kossuth Lajos útjára. E gyűlésen az egész ország képviselve volt. A függetlenségi eszme hófehér hajú pátriárkájának, Szappanos Istvánnak áldó imádságában a magyar népiélek szólalt meg. Gyönyörűség volt nézni a kurucok tanácskozó táborát. Ennyi becsületes, elszánt magyar nem volt együtt 1849. április 14-ike óta! Az októberi számban hiteles hűséggel közöljük az alakuló gyűlés jegyzőkönyvét, mely históriai értékű okirat. 242
