Antal Tamás: Hódmezővásárhely törvényhatósága 1919–1944. Fejezetek a magyar városigazgatás történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 27. (Szeged, 2010)
I. FEJEZET: A KÖZIGAZGATÁS JELLEMZŐI MAGYARORSZÁGO 1919 ÉS 1944 KÖZÖTT
való készsége és képessége fokoztassék.”45 Ezen elvi maximák szem előtt tartásával vizsgálta a bizottság a javaslat szövegét, s azon számos módosítást ajánlva véglegezte támogató jelentését február 22-i keltezéssel.46 Érdekesség e ponton, hogy a hivatalos dokumentum mellett egy különvélemény is született: Hegymegi-Kiss Pál ellenzéki tag a bizottság állásfoglalásával szemben a javaslat elutasítását indítványozta már február 1-ején. A többiekkel ellentétben akként vélekedett, hogy „a javaslat a terheket viselő lakosság képviseletét és érdekét minden vonalon háttérbe szorítja”, s úgy látta: még a korábbi törvényhatósági törvények teremtette helyzetet is kedvezőtlenebbé teszi az autonómia elvonásával. „A városok, különösen a törvényhatósági városok közigazgatási szerveit hiányosan és mellékesen, közigazgatásuk, háztartásaik és üzemeik ellátására képtelen formában, a terheket viselő lakosság egyeteme részére a korábbi törvényekben biztosított autonóm jogok teljes megnyirbálásával, sőt klikkek létesítésére kedvezően alakítja meg” — összegezte kétségeit a balpárti (egyébként debreceni) képviselő.47 A képviselőházi vitában Csák Károly látta el az előadói teendőket. Bevezető felszólalásában elismerte, hogy a javaslat a magyar hagyományokat és megrögződött elveket mélyrehatóan érintette, s véleménye szerint így három attitűd volt elképzelhető vele kapcsolatban. Az elsőnek az ortodox konzervativizmust említette, „amely a köz- igazgatás minden reformját, a közigazgatási szervezet miden érintését az alkotmány elleni merényletnek tekinti”. A második volt a radikális irányzat, mely „a hagyományos keretek megbontásával a nemzet lelkületétől idegen világáramlat szolgálatába akarja a belső berendezkedést és a közigazgatás megreformálásának kérdését állítani, amely nem törődik a közigazgatási fejlődés folyamatosságával, és elméletek vagy radikális célok után indul”. A harmadik és „egyetlen jogosult felfogást” a haladó konzervatív irányvonalban jelölte meg, amelyik „fenntartva a történelmi kereteket, ragaszkodva az önkormányzathoz és az önkormányzati közigazgatáshoz, a kipróbált intézményekhez, de beilleszkedve a korszerű haladás és fejlődés által kijelölt vonalba”, megfontoltan változtat a változtatandókon. A törvényjavaslat legfőbb erényének éppen azt tekintette, hogy „nyíltan az önkormányzat elvét fogadja el, szakít a centralizáció továbbfejlesztésének gondolatával, és olyan kereteket akar teremteni, hogy reményt ad a közigazgatás decentralizálására és azoknak a sokszor jogosult, sokszor túlhajtott panaszoknak elhallgattatására, amelyektől hosszú évtizedek óta visszhangzik a magyar közélet.”48 Természetesen e nézetet nem osztotta mindenki. Az ekként heves és hosszúra nyúlt képviselőházi vitát e helyütt a terjedelemi keretekre tekintettel mégsem részletezzük,49 csupán arról számolunk be, hogy az előadón és a belügyminiszteren kívül 45 KHI27-31. XV. (717. szám) 399-400. p. 46 KHI27-31. XV. (717. szám) 400-421., 423-471. p. A közigazgatási törvényjavaslat tárgyalásai. Városok Lapja, 1929. február 1. (3. szám) 30-31. p., február 15. (4. szám) 48-49. p., március 1. (5-6. szám) 1. p., 62-64. p. 47 KHI27-31. XV. (717. szám) 422. p. Vö. Hegymegi Kiss Pál: A magyar közigazgatás demokratikus átszervezéséről. Debrecen, 1924. 48 KHN27-31. XVIII. 135-137. p. 49 A törvényjavaslat vitája mintegy hatszáz oldal terjedelmű a képviselőházi naplókban, ez lehet az oka annak, hogy Csizmadia Andor sem foglalkozott vele részletekbe menően, s annak teljes feltárását — tudomásunk szerint — ez idáig más sem végezte el. Csizmadia 1976, 379-381. p. 18
