Antal Tamás: A tanácsrendszer és jogintézményei Szegeden 1950-1990 - Dél-Alföldi évszázadok 26. (Szeged, 2009)

I. FEJEZET: A TANÁCSRENDSZER TÖRTÉNELMI ÉS ELMÉLETI HÁTTERE

A hazai választójog és képviselet történetének polgári kori tetőpontját az 1945. évi VIII. tc. jelentette, amely az első valóban demokratikus választójogi törvény volt a magyar jogtörténetben.

45 Azonban az alkotmány elfogadásával (1949. évi XX. tv.) és az általa közjogilag is megvalósított szocialista köztársasági (népi demokratikus) társadalmi és államberendezkedés kibontakozásával minden 20. századi előzményével együtt — mint a képviseleti rendszer burzsoá modellje — negatív példává vált. Ennek indokát abban határozták meg, miszerint „jellemző volt az a törekvés, hogy a dolgozó lakosságot jogi szabályozás vagy egyéb manipuláció segítségével kizárják a képviseleti szervekből".

46 Némely szerzők — a kor ideológiai útmutatásainak megfelelően, különösen az 1950-es években — odáig mentek, hogy egyetemesen kijelentsék: „a burzsoá választások az igazi népakarat meghamisításának eszközei".

47 Ezért 1945 után a „szocialista országokban", így Magyarországon is elterjedt a képviselet intézményének másik lehetséges alternatívája: a szovjet típusú tanácsrendszer és az ennek alapján létrehozott területi és országos képviselet. Miként az előző szakaszban bemutattuk: a kelet-közép-európai népi demokratikus államok helyi közigazgatási megoldásai kísértetiesen hasonlítottak egymásra már az alkotmányok szintjén is. Igaz, a részletszabályokat mindenhol külön törvények tartalmazták, azonban a kivonatosan ismertetett alkotmányszövegek alapján is észrevehető, hogy ezen államokban ugyanazon, szovjet ihletésű helyi képviseleti formákat valósítottak meg. Közös jellemzőjük volt, hogy a testületi szervekbe — amelyeket legtöbbször népvagy népi tanácsoknak neveztek, az NDK-ban helyi népképviseleteknek, Csehszlovákiában nemzeti bizottságoknak, Jugoszláviában képviseleti testületeknek — nem a plurális pártrendszerek szabályai szerint választottak képviselőket, hanem a társadalmipolitikai tömegszervezetek (népfrontok) útján küldötteket. Ennek oka abban állt, hogy többpártrendszer az NDK és Lengyelország kivételével nem is létezett ezen országokban,

48 azonban az állampárti jellegű politikai és alkotmányos berendezkedésű államok is törekedtek annak látszatát kelteni, hogy valódi népakaratot fejeznek ki a választások, ezért nem maga a párt indított jelöltek, hanem formálisan egy népfront jellegű szerv, amely valójában a párt alteregója volt. Olyan megoldást is alkalmaztak, hogy a jelölést megosztották az előre kiválasztott társadalmi szervezetek és jelölőgyűlések, valamint a népfront között oly módon, hogy az utóbbinak egyetértési — a másik oldalról nézve vétó — jogot biztosítottak. Hazánkban jól jelzi a politikai óvatosságot az is, hogy minden országgyűlési és tanácsi választás előtt új, csak egy alkalomra szóló anyagi és eljárásjogi választási törvényt alkottak, mindig hozzáigazítva a tartalmát az aktuális politikai miliőhöz. Ekként szinte lényegtelen volt, hogy valamennyi alkotmány utolsó fejezeteinek egyike deklarálta az általános, közvetlen, titkos és egyenlő választójog biztosítását, hiszen csak előre „preparált" jelöltekre vagy listákra lehetett szavazni. Az ekként 45 RUSZOLY JÓZSEF: Első népi demokratikus választási törvényünk (1945: VIII. tc.) létrejötte. In: Uő: Újabb magyar alkotmánytörténet. 1848-1949. Püski, Bp., 2002. 346-360. 46 BIHAR OTTÓ: Képviseleti rendszer. In: Állam- és jogtudományi enciklopédia. Főszerk. Szabó Imre. Bp., 1980. II. kötet, 984. 47 KOVÁCS ISTVÁN: A burzsoá alkotmányosság válsága. Bp., 1953. 180-203. 48 BIHARI: Képviseleti... i. m. 986.