Antal Tamás: A tanácsrendszer és jogintézményei Szegeden 1950-1990 - Dél-Alföldi évszázadok 26. (Szeged, 2009)

I. FEJEZET: A TANÁCSRENDSZER TÖRTÉNELMI ÉS ELMÉLETI HÁTTERE

lés dolgozóit és polgárait. Az önigazgatást kollektív jogként és kötelezettségként értelmezte a közös érdekek érvényesítése és a szükségletek kielégítése céljából. A helyi közösségek hatáskörébe tartozott a településrendezés, a lakáskörülmények, a kommunális szolgáltatások, a gyermek- és szociális védelem, az oktatás, a kultúra, a testnevelés, a honvédelem és a társadalmi önvédelem szervezése. A helyi közösségek megalakítását helyi statútumokkal kellett végezni, és alapszabályt kellett hozzá elfogadni, amely megállapította többek között annak jogait és kötelességeit, szervezetét, s egyes szerveit is. A helyi közösség jogi személyiséget élvezett (114., 115. szakasz). Az önigazgatási és társadalmi-politikai alapközösséget a község jelentette. A hatalom gyakorlásának és más társadalmi ügyek igazgatásának funkcióit — ha az alkotmány másként nem rendelkezett — ezen közösségek valósították meg. Feladataik közé tartozott főképpen a dolgozók és a polgárok életéhez és munkájához, valamint az anyagi, szociális, kulturális és más közös szükségleteinek önigazgatási kielégítéséhez szükséges feltételek létrehozása, irányították a gazdasági és társadalmi fejlődést, önigazgatási és hatósági szerveket létesítettek, biztosították a törvények végrehajtását, az ember és polgár szabadságainak, jogainak és kötelességeinek érvényesülését és védelmét, a nemzetek és nemzetiségek egyenjogúságának megvalósítását, szabályozták az emberi környezet védelmét és fejlesztését, a lakás- és kommunális viszonyokat, valamint a közhasználati javak hasznosítását. A községeknek önálló fiskális gazdálkodása volt, és létezett a helyi népszavazás intézményének lehetősége is. A községek a rendelkezésükre álló anyagi eszközök felhasználása végett társulhattak egymással, valamint az egyéb önigazgatási szervezetekkel és közösségekkel. Ennek keretében városi és regionális közösségek is alakíthatók voltak (116-119. szakasz). A társadalmi-politikai közösségek önigazgatási tevékenységének legfőbb szerveit a képviseleti testületek jelentették. Ez mind a személyi és korporatív, mind a területi alapon szerveződő önigazgatási alapközösségekre jellemező volt, így a helyi községekre is. A testületekben küldöttek vettek részt, akiket négy évre választottak a dolgozók közvetlen és titkos szavazással. A mandátumok kötöttségét jelzi, hogy létezett a viszszahívás joga is. Egy személyt legfeljebb kétszer lehetett egymás után ugyannak a küldöttségnek a tagjává megválasztani. A jelöltállítást egy népfront jellegű szerv, a Dolgozó Nép Szocialista Szövetsége kebelében végezték. A képviseleti testületben helyet foglaló küldöttek felelősséggel tartoztak az őket delegáló közösségnek. A magasabb szintű közösségi képviseleti testületek tagjairól a jelöltek listája alapján a községi képviselő-testületek társadalmi-politikai szervezetei küldötteinek tanácsai döntöttek (132142. szakasz). A képviseleti testületek igen széles feladat- és hatáskörrel bírtak, amelyet az alkotmány 143. szakasza részletezett. Ezek összességében megfeleltek egy fejlett önkormányzati szervvel szemben támasztható kritériumoknak. A képviseleti testületekben különböző tanácsok alakultak, amelyek a testület hatáskörébe tartozó egyes kérdésekben önállóan, egyenjogúan vagy az összes tanács együttes ülésén határoztak. Ilyen szervek voltak: a társult munka tanácsa, a helyi közösségek tanácsa, a községek tanácsa, valamit a társadalmi-politikai tanács. Az alkotmány arról is rendelkezett, hogy általában mely közösségi ügyben mely tanács(ok) rendelkezett/rendelkeztek döntési kompetenciával a képviseleti testületen belül. Ezzel