Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

I. AZ ALFÖLD TÖRTÉNETE ÉS IGAZGATÁSA

AZ ALFÖLD A 18. SZÁZADTÓL A 20. SZÁZAD DEREKÁIG Nagytájunkat fejezetünkben hazánk történetének részeként, de az alföldi sors előzményeire figyelemmel vizsgálhatjuk. Elindulásként a hódoltság végére „stabilizálódott" pusztulás és lemaradás, a mindinkább megmutatkozó, több mint másfél évszázados tempóvesztés mindenre kiterjedő következményeinek a rajza a legfontosabb. Az Alföld történetének jelen (az oszmán hatalom kiszorításától a második világháború végéig terjedő, mintegy negyed évezredes) szakaszát megbocsátható elfogultsággal úgy is tekinthetjük, mint a török utáni mélypontról való felemelkedésért közel tíz nemzedék erejével folytatott munka korát. Az értékelés során a többszínű alföldi fejlődés, a vargabetűk, a válságok és megújulások együttes mérlegre tételének egyik állandó szempontjaként a mindenkori hazai és az európai haladáshoz viszonyítás kínálkozik. Ez a megközelítés azonban önmagában torz következtetéseket szülhet. A reális értékelés viszonyításának éppen emiatt azt kell tekintenünk, hogy a saját, fokozatosan változó lehetőségei és korlátai szerint az Alföldön, azaz „önmagához mérten" hogyan formálódott (lépett előbbre vagy maradt le) az élet. A 18. SZÁZADI ÚJJÁSZÜLETÉS, AZ ÚJ BERENDEZKEDÉS ALAPJAI Az Alföld újkori történetének kezdőpontját Buda várának 1686. évi felszabadításához, a török hosszú időt igénylő kiűzésének döntő fordulatához kötjük. Az európai összefogással támogatott hadjárat (nagytájunk északkeleti részén kívül) a katonai érdekeket követő, szinte tervszerű pusztítással és kiürítéssel kísért, tartós frontállapotot hozott magával. A veszedelmekhez sok tapasztalattal alkalmazkodó kunsági, jászsági, Tisza és Körösök menti lakosok jól tudták már, mit tehettek: nagy mozgékonysággal, időlegesen vagy akár egy-másfél évtizedre is, a hadműveletekben közvetlenül nem érintett északi és keleti megyékbe menekültek, a visszatérésre mindig készen. A Duna-Tisza köze északi fele meg a Hajdúság városai, s maga Debrecen is (nem kevés anyagi áldozattal), más módját alkalmazták a túlélésnek: ismerték az útját-módját a harcoló felekkel való megegyezésnek, ami e nagy kiterjedésű határral rendelkező városok megszakítatlan fennmaradásának máig nem eléggé értékelt lehetőségét biztosította. Az Alföld gyéren lakott (s már emiatt sem „fizetőképes") középső és déli részein hasonló megoldásra csak elvétve lehetett gondolni. Amikor az 1699. január 26-án megkötött karlócai békével véget ért a hadak járása, tartósnak ígérkező nyugalom köszöntött a török uralom alól Maros és a Tisza vonaláig felszabadított területekre. Már a békét hozó esztendő előtt és után kibontakozott