Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

I. AZ ALFÖLD TÖRTÉNETE ÉS IGAZGATÁSA

kel. A tanácstagok kijelölése megalapozta azt, hogy a „felülről" előkészített javaslatokat meg is szavazták. Eltérő vélemények, viták a hatalmi szempontból jóformán közömbös vagy másodlagos érdekütközések, lokális ügyek körül merülhettek föl. Az „elcsendesítésnek" ilyenkor is számos útját járhatta a vezetés, a politikai vádaskodásig terjedően. Nem önkormányzati töltéssel ugyan, de a tanácsrendszer bevezetése megerősítette a területi igazgatásban a megyék szerepét, amikor számos — még az első világháború előtt vagy a két világháború között felállított — szakhivatalt és funkcióikat integrálva a tanácsok hivatali apparátusának hatáskörét kibővítette. (Mint láttuk, maga a tanácsi igazgatás jellege és tartalma szerint végeredményben állami volt már.) Nevezhetjük ezt látszat-decentralizálásnak is, hiszen az apparátus kettős alárendeltségében a főhatósági volt a meghatározó. Annyi pozitívuma mégis volt, hogy szakmailag felkészült embereket tett nélkülözhetetlenné a megyéknél, mert nélkülük elakadt volna az államigazgatás gépezete. (Az más kérdés, hogy a képzett munkatársak mellett a felduzzasztott apparátusban jó néhány „káder" is helyet kapott, különösen az ideológiai-agitatív jellegű munkakörökben.) A tanács-centrikus átszervezés nyomán három-négyszáz fős ügyintéző gárda volt egy-egy megyénél, a végrehajtó bizottság alá rendelt tizenegy szakosztállyal, sőt átmenetileg tizennéggyel. A járásokban — kisebb létszámokkal — hasonló tendenciák bontakoztak ki. Az I. tanácstörvény a járásokat eleve kiemelten kezelte, a városokat is alájuk rendelte, kivéve a megyeszékhelyeket, továbbá Baját, Szegedet, Karcagot és Kisújszállást. Ezt — magyar viszonyok között mérlegelve — elemi hibának kell tartanunk, a szovjet rajonok szolgai másolásának. Az 1954. évi második tanácstörvény korrigálásként bevezette a járási jogú városi jogállást, illetve négy vidéki nagyvárosnak (köztük Debrecennek és Szegednek) a „megyei jogú város" státuszt adta. Mivel a pártbizottsági hierarchiában Debrecen és Szeged a megye alárendeltje maradt, a két város „joga" nem volt igazán megyei rangú. A kisvárosok alárendeltségének megváltoztatása településpolitikai ügyekben gyakran járt haszonnal. A megyék — mint területi egységek — hatáskörének a tanácsrendszerrel összekapcsolt kibővítése távolról sem „fedte le" a megyei pártbizottságok területi illetékességét. A tanácsok hatásköre csak elenyésző mértékben érvényesülhetett a „tanácsi szektoron" kívül (állami vállalatok, állami gazdaságok, állami intézmények, vasút, posta, közutak, vízügy, stb.), míg a megyei pártszervek hatásköre csak az országos szervek, szervezetek különleges helyzetű területi egységeire nem terjedt ki. Az irányítás-ellenőrzés mechanizmusának ez a bonyolultsága területileg hátrányos volt, a „központ" és a centrális vezérlés számára viszont kívánatos. A megyéket — még pártszinten is — csak abba engedték betekinteni, ami nem zavarhatta a központi hatalmat. A pártállam legfelső szintű vezetésében újra meg újra felmerültek olyan törekvések, amelyek a területszervezés megyei kereteit meg kívánták szüntetni, a megyéknél nagyobb méretű egységeket terveztek kialakítani, vagy a megyehatárokat akarták módosítani. A szakemberek bevonásával és anélkül készült tervezetek az ötéves tervciklusok hátterét alapozták meg, félresodorva a megyék, kistájak „részrehajló" törekvéseit. A járványszerű és gyakori átszervezésektől a központi irányítás mindig az eredményesség csodáját várta. Nemegyszer éppen fordítva történt.