Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

I. AZ ALFÖLD TÖRTÉNETE ÉS IGAZGATÁSA

Az 1945-ben érintetlenül hagyott megyerendszer megbontásának a városmegyeterven túlmutató példája lehetett volna Nagy-Szeged 1945-1946-ban szorgalmazott megvalósítása, egyben mint a decentralizálásnak a régiók felé elinduló változata is. A háború utáni gyors és sikeres újjáépítés, a stabilizáció eredményeként megszületett jó pénz alapján általános bizalom fogadta az 1947-ben elindított első hároméves tervet, különösen a munkaalkalmak szaporodása láttán. 1948 tavaszán az Alföld megyéiben és törvényhatósági jogú városaiban együttesen 231 ezer ipari és agrár-munkanélküli volt, a legtöbb Békés, Csongrád, Bihar, Jász-Nagykun-Szolnok és Szabolcs megyékben. Az állami beruházások megindítása után számuk gyorsan csökkent. A gazdasági talpraállást olyan mértékben fel tudta használni meggyőző érvként a kommunista párt, hogy az 1948-1949-ben már teljes erejében lévő, szovjet típusú diktatúrában való nagy csalódás csak két-három év alatt alakult ki. A szovjet mintájú tervgazdálkodáshoz (és az államosítással kialakult tulajdonviszonyokhoz, az intézményrendszerhez) az agitáció révén gyökeret vert tömegillúzió kapcsolódott. A diktatúra kiépítésének egyes lépéseit úgy tálalták, mint a néphatalom és a korszerűség megvalósítását. Az 1948 őszétől — a hidegháború előtérbe kerülésétől — ennek az összetett, de tragikusan egyirányú és mindenre kiterjedő folyamatnak az önkormányzatok, köztük a megyék is a színterei lettek. A demokratikus pártok kiszorítása illetve a Függetlenségi Népfront keretében történt megszüntetése utáni 1949. évi választással kezdődött és 1985-ig érvényesült az egypárti diktatúrát közjogi formában „megerősítő" szavazások sora, amikor az előre kijelölt személyek közül választani nem lehetett. A választások agitációs alkalmakká lettek csupán. Az 1948-ban már alig korlátozott diktatúra a megyerendszert kizárólag a teljesen centralizált irányítás területi felosztása szemszögéből, a központi akarat végrehajtásának szervezési egységeként vette figyelembe. Az önkormányzatiságnak a látszatát igyekeztek megtartani, a közigazgatási területbeosztás szerint szervezett pártirányítás elsődlegességét viszont nem titkolták. A formálisan még létező megyei törvényhatósági bizottságra 1948 őszétől már alig bíztak valamit. A törvényhatóság „albizottságaként" az addiginál sokkal szélesebb végrehajtó szereppel felruházott gazdasági bizottságot szerveztek. Ezek a bizottságok a megye pártirányításával és a tervgazdálkodásért felelős állami hivatalokkal együtt, a helyi igazgatás fölött közvetlenül rendelkezve, a kemény politikai fenyegetés légkörében „organizálták" a lakosság életét. (A mezőgazdasági munkák szervezésétől a beszolgáltatás erőszakolásán át a közellátásig.) 1949ben sorra alakultak a centrális irányítás új megyénkénti szervei (pl. a mezőgazdasági igazgatóságok), továbbá a hatósági elosztást lebonyolító állami vállalatok. A megyék, városok, községek vagyonát az államosítás teljes egészében érintette, a központi költségvetésből „lebontott" összegtől függött a mozgásterük. A diktatúra kiépülése gyakorlatilag lehetetlenné tette azt, hogy a már kimunkált közigazgatási reformtervek szintézise valósuljon meg, legalábbis tartalmi oldalról. A területszervezési döntések részben hasznosították a korábbi terveket. Az 1949. évi új állam-alkotmányban szereplő elveket követve — a tanácsrendszer bevezetését előkészítendő — a 4343/1949. M.T.sz. rendelet mondta ki a megyebeosztás átalakítását, a megyék nevének, székhelyének és területének új megállapítását. A Budapest területén kívül kialakított 19 megyéből hat esik teljes kiterjedésében az Alföldre s háromnak