Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

I. AZ ALFÖLD TÖRTÉNETE ÉS IGAZGATÁSA

1944 szeptemberétől november végéig a második világháború hadműveletei végigfutottak az Alföldön. A gyors pacifikálásra törekvő szovjet katonai szervek a települési és a vármegyei közigazgatást a front kiszolgálása érdekében rövid idő alatt megindították. Számíthattak a demokratikus magyar erőkre. Alapelvként alkalmazták a hagyományos szervezeti keretek és a szaktisztviselők meghagyását. 1944 október-november folyamán minden alföldi megyei apparátus újraszerveződött, decemberre a járások zöme is intézkedésre képes állapotba került. (Bács-Bodrog és Torontál területén a jugoszláv partizánok, Arad és Szatmár megyékben a román katonai és polgári szervek irányításával az 1940 előtti kereteket állították vissza. A bécsi döntések hatályának bizonytalansága Biharban, Szatmárban, Beregben mutatkozott a magyar fegyverszüneti szerződésig, jobbára azonban csak a debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlésig. Az 1945 januári fegyverszünettel ismét az 1938-as határok voltak érvényben.) Az új magyar államszervezet stabilizálása keretében a kormány a 4330/1945. M.E.sz. rendeletben adta ki az elkerülhetetlen intézkedéseket. Alföldi viszonylatban Baja, Berettyóújfalu és Mátészalka székhely voltának véglegesítése, a megyék nevéből a „k.e.e." elhagyása, továbbá két megyenév-egyszerűsítés (Szatmár-Bereg-Ugocsából Szatmár-Bereg, Csanád-Arad-Torontál helyett Csanád) érdemel említést. Az 1945 őszétől politikai „hátszéllel" újra megindult közigazgatási reformviták lecsendesítésére a tisztviselőgárda többszöri „megszűrésével", az irányítás további centralizálásával, másfelől a községalakítások rugalmasabb elbírálásával válaszolt a kormány. Jelszó lett a „népi közigazgatás", s azon belül az önkormányzatok valóságos szerepe. A papírforma szerint nem államosított megyei és települési apparátusok pártfüggése és alaptalan zaklatása sok zavart okozott. A megyei törvényhatósági bizottság és a városi-községi képviselő-testületek tagjait 1945 februárja óta a párlok delegálták, önkormányzati választásokat nem tartottak. A nemzeti bizottságok keretében eldöntött személyi jelölések igen jelentős része jónak bizonyult, a testületi üléseken 1948 nyara tájáig sok kezdeményezést elindító, érdemi munka folyt. A demokratikus pártok együttműködését a diktatúrára törekvő MKP-vezetés taktikája, s általában az a gyakorlat gyengítette, hogy a tömeghangulat manipulálásával döntsenek el fontos ügyeket. (A „módszert" bizonyos mértékig minden párt és politikai szervezet átvette, a józanság képviselőit gyakran sikerrel szorították vissza.) Az 1947 elejére kiéleződött belpolitikai viszonyok között nem lehetett megalapozni a kirekesztések nélküli, tényleges népi önkormányzat és a szakmai tekintetben jó (felkészült, korszerű és olcsó) közigazgatás kifejlődését. A hatalmi s annak keretében a gazdaságirányítási centralizációt a baloldal a maga javára fordította. Ezért nem kapott megfelelő támogatást a Bibó István és mások által részletesen kidolgozott városmegye-terv ezúttal sem, mint ahogy a városok, községek önálló vállalkozásainak bővítése — s ezzel önkormányzati függetlenségük gazdasági hátterének megteremtése — is szembenállt a központosító törekvésekkel. Az érdekviszonyok sokféleségét és bonyolultságát jelzi, hogy egyes intézkedések a városodás és a városfejlesztés előmozdítását mutatták. (Orosháza és Hatvan várossá nyilvánítása 1946-tól, Békéscsaba törvényhatósági jogú várossá emelése 1948 tavaszától. Szembetűnő volt viszont Nyíregyháza és Szolnok mellőzése az utóbbi kategóriába sorolásnál.)