Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

I. AZ ALFÖLD TÖRTÉNETE ÉS IGAZGATÁSA

szemben a belügyminiszter előnyben részesítette — stabilizálódása alapján dőlt el az állami költségvetésből fenntartott törvényszékek székhelye is. Ezek felállításáról először az 1871. évi 31. és 32. törvény rendelkezett. Az alföldi megyékben az első kijelölést az 1885. évi 3. törvény módosította, a karcagi és a jászberényi törvényszékek megszüntetésével és a szolnoki törvényszék felállításával. A törvényszékek és a hozzájuk tartozó járásbíróságok székhelyének és illetékes területének végleges változatát az 1890. évi 29. törvény rögzítette. Ennek megfelelően törvényszéki székhely lett illetve maradt Budapest (Pest-vidéki) mellett Kalocsa, Kecskemét, Debrecen, Nyíregyháza, Szatmárnémeti, Arad, Gyula, Nagyvárad, Nagybecskerek, Nagykikinda, Szabadka, Szeged, Újvidék, Zombor, Fehértemplom, Karánsebes, Lúgos, Pancsova és Temesvár az alföldi megyékben. A székhelyek a volt Temesi Bánság területének kiemelten jó igazságszolgáltatási „lefedéséről" tanúskodnak. Törvényszék nélküli megye egyetlen egy volt: Csanád. (A húsz alföldi törvényszék öt ítélőtábla területére esett. Az alföldi ügyvédi kamarák száma nyolc volt.) Az önkormányzati megyehatárok ésszerűtlenségét a törvényszéki beosztás több esetben korrigálta: Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyét a kalocsai, a kecskeméti és a Pestvidéki, Bács-Bodrog vármegyét a szabadkai, a zombori és az újvidéki, Torontál vármegyét a nagybecskereki, a nagykikindai és a pancsovai, Temes vármegyét a temesvári és a fehértemplomi törvényszékek között osztotta meg. A Makó és a Szentes megyeszékhelyű két kis vármegyét és Hódmezővásárhelyét a szegedi törvényszék fogta át, Szeged város területével együtt. A városi és vármegyei törvényhatóságok összekapcsolását — nemegyszer nagyon is akaratuk-érdekeik ellenére — a kormány a közös főispánok rendszeres kinevezésével, továbbá a középszintű állami szakhivatalok (pénzügyigazgatóságok, tanfelügyelőségek, államépítészeti hivatalok; a területi funkciójú folyammérnöki, kultúrmérnöki hivatalok, posta- és távírda-igazgatóságok, államvasúti üzletvezetőségek), tanintézetek telepítésével valósította meg. Az 1881. évi 3. törvénnyel megszervezett csendőrség, a katonai és pénzügyőri hatóságok, továbbá a kereskedelmi és iparkamarák területi beosztása a regionalitást kombinálta a megyehatárokkal. A különböző állami szervek hálózatának kiépítésével a centralizáció került előtérbe, a kormány került meghatározó pozícióba. Ki is használta ezt — kétarcú eredménnyel — a megyei tisztviselői minősítések bevezetésére (1881-től), a fizetési kategóriák elfogadtatására, a megyék gazdálkodásának közvetlen ellenőrzésére, az államsegélytől való függés erősítésére. A centralizációs törekvések leggyakoribb megjelenési formája a közigazgatási reform tervezése volt. 1891-ben — Szapáry újabb javaslataival kikényszerítve — törvény mondta ki a vármegyei reform előkészítését. A kormány mind nyíltabban a megyei közigazgatás államosítását, az önkormányzati vonások formálissá tételét mozdította elő, abban a belpolitikai légkörben, amely az 1906. évi alkotmányos válsághoz vezetett. Az 1906-ban lezajlott „vármegyei ellenállás" az utolsó, kudarcba fulladt kísérlet volt arra, hogy az alkotmányosság jegyében fellépő megyék politikai súlyát bizonyítsa a központosító kormánnyal szemben. Operett-ízű összecsapásokban derült ki, hogy a vármegyék mozgósító ereje nagyon szűk, vezetésük támogatottsága bizonytalan, jogi érvelésüknek nincs hatása a kivezényelt karhatalom ellen. A vármegyék „erkölcsi tekintélye" erősödött ugyan, hatalmi szerepükben viszont nagyon gyengének bizonyul-