Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)
IV. TÖRTÉNETÍRÁS A DÉL-ALFÖLDÖN
mel családi tulajdonban levő) levéltárakban történő, szorgalmas anyaggyűjtésre. A felkérés után másfél évvel, 1893. szeptember 4-én kelt részletes beszámolójából kiderül: addig 16 levéltárban kutatott s 965 Békés megyei vonatkozású oklevelet talált. Valamennyit lemásolta vagy kivonatolta. Leggazdagabb „zsákmányra" az Országos Levéltárban akadt, ahol 450 oklevelet aknázott ki. A Nemzeti Múzeum akkor még meglevő levéltára 80, a leleszi konvent levéltára 50, a Nadányi családé 46, a Kállay családé 40, az egri káptalané 41 Békés megyét érintő középkori oklevelet nyújtott neki. Haan korábbi kutatásait szemrevételezve Münchenben rájött arra is, hogy az idős kutató ott 116 ránk vonatkozó oklevelet kihagyott a lemásolás során (A müncheni anyagot Gyula várának hajdani ura, Brandenburgi György, a török előtt vitte ki oda.) 1894 nyarán, a megye költségén, a müncheni kutatást is lebonyolította Karácsonyi. 1893 őszén írt levele szerint a 18. századtól kezdődő iratok kutatásához akart fogni. Mint könyve is elárulja, a török utáni időszak feltárására kevesebb ideje jutott, mint a középkorra. Abban az időben a történészek zöme nem is az újabb kor megismerését tartotta fontosnak, a középkori pergamenek latin írásait könnyedén értelmező historikus volt az ideál. Mindenesetre érdekes, hogy az újonnan felkutatott oklevelek nagy száma ellenére már 1893 őszén is az volt Karácsonyi véleménye: nincs szükség oklevéltárra, mert az nagy terjedelme mellett csak „a magyarul elmondottak latin ismétlése lenne". Az idő ezt az elgondolást nem igazolta. A monográfia szerkezetét illetően már 1893 szeptemberében a kétkötetes megoldás (1. a megye általános története 1867-ig: II. az egyes községek története 1867-ig) híve volt Karácsonyi. Az 1867-es időhatár indoklásául egy későbbi levelében ki is fejtette: „mivel a történetíró napjaink közvetlen eseményeiről nem mondhat ítéletet, a megye történetét 1867-ig vezetem le". A kor általános véleménye és Karácsonyi felfogása nagyjából egybeesett. (Zárójelben hozzátehetjük: A XIX. század nagy terjedelmű forrásanyagával, a kívánt határidőre, a legjobb szándék mellett sem tudott volna megbirkózni a szerző.) A monográfia dolgaiban újra állástfoglaló 1893. szeptember 27-i megyegyűlés 1895. szeptember l-ben határozta meg a kézirat benyújtásának határidejét. Két fontos elvi kérdésben is véleményt formált: Bár hangsúlyozta, hogy a monográfiában a megyetörténetnek kell dominálnia, az egyes községekről csak vázlatosan írjon Karácsonyi, elismerte az „író szabad felfogásának" jogosultságát. A megyegyűlés a monográfiát nem tekintette tudományos célú alkotásnak, s ebből kiindulva vetette el az okmánytár publikálásának gondolatát. Nyilvánvaló, hogy ezekben a történeti ismereteket kívánó problémákban a törvényhatósági bizottság urai a beterjesztett — szerencsére mindig szakszerű, vélhetőleg Zsilinszky Mihály által sugallt — javaslatok alapján döntöttek; a széles műveltségű, a 48-as szabadságharcban pozitív szerepet játszó (1894 elején elhalt) Jancsovics Pál alispán jó irányban vetette latba tekintélyét. Ennek tudható be, hogy 1885-től kezdve a monográfia megjelenéséig egyetlen ellenkező hang, felszólalás nem akadt ebben az ügyben a megyegyűléseken, A birtokos családok a megyetörténettől nyilván saját múltjuk felmagasztalását, „történelmi vezető szerepük" megalapozását várták. Karácsonyi János következetes tudományosságának, igényességének köszönhető, hogy elsősorban nem ezzel foglalkozott, bár a megyebeli uralkodó osztály hagyományos családjainak, vezető rétegének igényét a végső formában mégis ki kellett elégítenie, a családtörténeti lexikon jellegű, külön III. kötettel.
