Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)
III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET
bérek tették lehetetlenné a nagyobb arányú lábasjószág-tartást. A legelők feltörése és megművelése egyre gyakoribb. A korszerűnek tartott acéllemezű Vidacs-ekéket a nagybérlők hozták a pusztákra, bámulatba ejtve a faekével vagy falusi kovácsok csinálta ekével szántó parasztnépet. Megtudjuk azt is, hogy a négyökrös ekeszántás négy-tíz hüvelyk mélységű (kb. 10 illetve 25 cm) volt. Az őszi szántást tavasszal boronálták és hengerezték. A gabonavetés kézzel vagy géppel történt (két-három véka magot egy magyar holdba), s tavasszal napszámosokkal acatolást, konkolyirtást végeztettek. Hogy a bérlők az árendálás ideje alatt minél több jövedelemhez juthassanak, ugart nemigen tartottak. A hézagos adatok arra engednek következtetni, hogy a stabilizálódó bérlőréteg a fejlettebb megoldásokat kereste, s azt képes volt megfizetni. A szükséges munkaerőt a távolabbi pusztákra még csalogatni kellett. Egy Megyésről származó s a fentiekkel egyidejű tudósítás a már 1863 elején is rendkívül ingatag közbiztonsági viszonyokat vázolta a megyesi csárdás január 15-én történt kirablásáról szólva. Az éjszakánként ellenőrizhetetlenül kóborló dohányosok ellen külön kifakadt. 18 1863-ban az Alföld újkori történetének a legsúlyosabb aszálya sújtotta a telepes községek lakóit is. Nagy haszonbér-hátralékaik a sorozatos tönkremenetelt hozták. A legnehezebb helyzetbe főként az 1850-es években települt új kertészközségek népe került. Az aradi-csanádi kincstári földeken 1851-ben alakult meg Németpereg, 1857ben Medgyesbodzás, 1859-ben Mattencloit-Dombegyház és Magyarbánhegyes (Újbánhegyes). Az aszály csapásai a nagytömegű földtelen zsellérséggel rendelkező mezővárosok szegénységének figyelmét ismét az „üresen álló" kincstári puszták felé terelték. 1863-ban a mezőtúriak kérték letelepítésüket Megyésre, de elutasításra találtak, hiszen „kimutatott vagyoni állásuknál fogva a szükségelt biztosítékot nem nyújtják". 19 A mezőtúri kezdeményezés egyébként nem volt egyéni akció: a kincstár 1857-59-ben felhívásokat adott ki a pusztákra telepedés érdekében. A kialakult „középbérlő-osztály" tapasztalatára, kapcsolataira és tőkeerejére támaszkodva az 1867. évi kiegyezés után a pécskai kincstári uradalom tovább korszerűsítette bérbeadási rendszerét. Érkövy Adolf (1818-1883) jószágigazgató, aki 1867 és 1880 között vezette az uradalmat, kiváló agrárszakember volt, s az egész Alföld felemelésére törekedett. Érkövy a nagyobb bérlőkkel is húsz évre szóló szerződéseket kötött, s az uradalom egész területének egységes fejlesztését látta a legfontosabbnak. Méltányos összegű haszonbért kívánt, de kikötötte, hogy minden bérlő köteles területe 12 százalékát zöldtakarmány-termesztésre fordítani, s köteles szilárd anyagból bérlőlakot, cselédházakat, magtárt, istállót, kocsiszínt, pincét, kukoricagórét építeni. Előírta a váltógazdálkodást és évente meghatározott terület trágyázását. Kötelező volt gazdasági faiskola és gyümölcsös létesítése, az utak menti árkok szélén akácfasorok ültetése és gondozása. 20 Erkövy hosszabb időt töltött a Károlyiak derekegyházi uradalmában, ahol közvetlen tapasztalatokat szerzett, s azokat próbálta sikerrel átültetni a pusztákra. Levonta a tanulságait a kiegyezés után polgári irányítás alá került mezőhegyesi ménesbirtok átalakítása körüli vitáknak is. Érkövy rugalmasan gondolkodott: Az „Megyessy" aláírású olvasólevél: Alföld, 1863. január 18. Magyar Országos Levéltár. Helytartótanács ir. IX. kútfő, 6. tétel, 38.417/1864. alapszám. GAÁL JENŐ i. m. 199-200.
