Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

II. GAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM

Aligha tagadható, hogy az agrárvilág nagyjából helytálló mérlegeléséhez szükséges ismeret és mozaikszerű tapasztalat az érdeklődő mai „nagyközönség" körében valahol a hetvenes-nyolcvanas évtized nagyüzemi körülményeiből táplálkozik, az akkor érvényesített termelési technológiát és munkaszervezetet, az akkori értékesítési viszonyokat tartja viszonyítási alapnak. Márpedig az alapvetően megváltozott tulajdoni állapotok, a nyugat-európaihoz idomuló piaci struktúra miatt az egy-két évtizeddel korábbi képlet — ahogy távolodunk tőle — egyre inkább csak történetileg lehet megbízható mérce, agrárpolitikai és szociológiai összevetések sarokpontja, kezdőpontja. Éppen emiatt kell néhány megállapításra vállalkoznunk az 1960-1980-as évekről. *** Az agrárvilágban kétségkívül sikeres, s a hetvenes évtizedre kiépült „magyar modell" erényeinek és előremutató vagy visszahúzó fő- és mellékhatásainak higgadt megítélését még évtizedekig meg-megzavarják ezután is a különféle indíttatású, aktuális csoportérdekek vagy óvatoskodások. Mindenesetre már számosan egyetértenek abban, hogy a modernizáció jó néhány akkori összetevőjének megvalósítása megérdemli „az elindításakor közvetlenül politikai rendszerfüggő, kifejlett szakaszában viszont döntően a szakmai korszerűség által vezérelt folyamat" minősítést, azaz a nemzeti előrelépés, felzárkózás elismerését egy alapvető ágazatban. Nyilván nem feledhetjük, hogy mindez egy mesterséges elemekkel teli, de nekünk — az agrárvilágot nézve — összességében éppen akkor kedvező, zárt piacrendszer keretében (a KGST-ben) futhatott végig, s eredményességét a nyolcvanas évektől mind több ponton gyengítette, kikezdte már a rendszer mind nyilvánvalóbb válsága. A „magyar modell" lehetőségének és járható útjainak felismeréséért, rugalmas formálásáért, szociális és falufejlesztő, az agrárvidékek felemelését szolgáló — bár esetenként a szakadékokat mélyítő — folyamatának végbeviteléért tevékenykedőket nem eléggé tartjuk számon. Annak idején az élet vizsgája „felső és alsó szinten" sokszor megmutatta, kik hullottak ki a rostán és kik voltak képesek alkalmazkodni, majd felnőni az első szakaszokban még durva hatalmi eszközökkel, nevetséges bürokratikus túlhajtásokkal kialakított körülmények fokozatos változásaihoz, mindenekelőtt a modernizáció időnként lökésszerűen jelentkező térhódításához. Az üzemi méretek megváltozása, a termelési szerkezet és a termelési eljárások sokszínűbbé alakulása, a technológia iparszerűvé válása, az általános és a speciális szakértelem kikerülhetetlen felértékelődése, majd az érdekeltség elismerése, végül a piaci tényezők erősebb érvényesítése végső fokon magával hozta az 1960-as évtized derekáig fölényben maradt politikai-hatalmi voluntarizmus visszaszorulását. A nyereségre törekvés kényszere egy bizonyos határig már maga alá gyűrte a földhözragadt politikát, az öncélú „osztályharcosságot". Nehéz megmondani, hogy a nagyüzemi kapcsolódás csatornáit jól kiépített keretek között kihasználó, családi „háztáji" gazdálkodás szakmai színvonalát miben és milyen személyes haszonnal emelte meg az a sokféle ismeret és tapasztalat, aminek a megszerzésére a téeszekben, állami gazdaságokban tehettek szert az ott (is) dolgozók. Az „integrációnak" ez a kihatása azért is fontos, mert a rendszerváltás után az egyéni