Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

II. GAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM

megadta a „Viharsarok" általánosabban jellemző vonásait, eléggé gyakran egyedi adottságai szerint. A polgári fejlődés fő feltételének — a vizsgált térség agrárjellegére tekintettel — a feudális gyökerű nagybirtoktulajdon és a hozzá kapcsolódó termelési és értékesítési tevékenység uralkodó szerepének elvesztését kell tekintenünk. A nehezen korszerűsö­dő, saját kezelésű vagy bérbeadással hasznosított nagybirtokok a 23 mezőváros közül tizenegyben tudtak érdemi, de a település egészének állapotát, törekvéseit alapjában befolyásolni már nem képes gazdasági és hatalmi erőt érvényesíteni. Az agrárszegény­séghez tartozók a munkalehetőségeket keresve jelentős mértékben kapcsolódtak ugyan a nagybirtokokhoz a mezővárosokban is, de a függőséget a szabad bérmunkás öntuda­tával és függetlenségének illúziójával viselték el, s csak a szerződött időtartamra. A mezővárosok birtokos parasztságának érdekei a munkaerő-kérdésben közelítettek ugyan a nagy- és középgazdaságok érdekeihez, a termelési, értékesítési, adózási és ön­kormányzati ügyekben viszont az erős szembenállást állapíthatjuk meg. A viharsarki paraszti politizálás legerősebb pontjain — Orosházán, Békéscsabán, Hódmezővásárhe­lyen, Szentesen, Makón, Mezőberényben, Endrődön, Gyomán, Vésztőn, Szegvárott, Szeghalmon — a nagybirtok nem volt irányt megszabó pozícióban. A századfordulóra már jelentős helyi gazdasági és szellemi erőt képviselő mezővárosi polgári rétegek, csoportok szintén nagybirtokellenesek voltak, bár számosan közvetve abból éltek meg. A nagy kiterjedésű tanyás külterülettel rendelkező mezővárosokkal szemben a ki­sebb „viharsarki" települések a nagybirtokok közvetlen és mindennapos függésében éltek (jórészt azért is telepítették őket az uradalmak, a kincstár). Ahol a birtokos pa­rasztság és a községekben lakó földmunkásság aránya és száma jelentősebb volt, az önkormányzatiság és a politizálás iránti vonzalom erőteljesen kifejlődött a nagybirto­kok nyomása ellenére is (Csorvás, Nagyszénás, Gádoros, Kondoros például). Visszatérve a mezővárosok polgárosodásának közvetlen problémáira: Kézenfekvő kérdés, hogy a vizsgált terület kilenc mezővárosa (1900-ban 21 és 62 ezer lakos közöt­ti népességgel) mennyire használta/használhatta ki az igen számottevő népességtömö­rülésből származó vagy kínálkozó lehetőségeket. Bár eltérő arányban, de kevéssé ak­názták ki. Hogy így történt, több tényező együttes következménye, kapcsolatban az Alföld középső és déli részén lejátszódott gazdasági fejlődés egyoldalúságaival s azok településhálózati kihatásaival. A jobbágyfelszabadítás évtizedéig visszanyúló folyama­tok eredménye a polgárosodás szemszögéből is kétarcú volt: Az 1850-60-as években kulmináló legelőfelosztások, a gabonatermesztés kiterjesztése, a vizek szabályozása, a tömeges parcellázásokkal a parasztbirtokok gyarapodása (a két utóbbi az 1870-es évektől a századforduló utánig folyt) révén fénykorába jutott a tanyás gazdálkodás és a tanyákra a tömeges kiköltözés. Ennek a birtokos parasztságon belül is a munkabíró fiatalabb korosztályok voltak a fő résztvevői. A tanyákra költözés részben megmaradt a mezőváros határain belül (Hódmezővásárhely, Békés), többnyire azonban a mező­város vonzásába tartozó kisebb települések határába csapott át (Orosháza, Békéscsaba, Szentes, Makó, Szarvas, Mezőberény, Tótkomlós). Ez a népességmozgás különösen a sertés- és baromfitartás kibővítésével mozdította elő az árutermelést, s részben átala­kítva a parasztgazdaságok termelési szerkezetét, egyes munkafolyamatok gépesítését is ösztönözte. A viszonylag jelentős arányt képviselő módosabb vagy ahhoz közelítő

Next

/
Thumbnails
Contents