Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

II. GAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM

kialakult igazságérzetével és viselkedési normáival, habitusával került bele a háborús gépezet számára alig áttekinthető hálózatába. A közvetlen közös és személyes élmények, a bánásmód, az ellátás, különösen pedig a legénység és a parancsnoki skála látható fokain mozgó „urak" magatartása döntötte el, hogy a közkatona népfi belenyugvással (esetleg ambíciókkal előléptetés, kitüntetés iránt) követte a katonai „rendet" és visszaszorította magával hozott normáit, vagy csak látszólag, szerepjátszó módon azonosult katona mivolta előírásaival, s ahol lehetősége nyílt (vagy a kényszer hajtotta rá vagy az előnyszerzés ösztönözte), ott a saját életszemléletéhez igazodott, vagy pedig elszakadt a morális kötöttségektől is, a szabályzatoktól is. A fegyverben álló katona magatartását nagy mértékben befolyásolta a hátországi helyzet függvényeként családjának szociális állapota, a drasztikus közellátási intézkedések, a sokféle otthoni élősködés, a korrupció elhatalmasodása. A gazdálkodási érdekekre hivatkozva vagy jó pénzért elérhető felmentések, tartós szabadságolások tömegessége különösen belegázolt a frontszolgálatot teljesítők igazságérzetébe. A harctéri veszélyek és nélkülözések, megaláztatások és megkülönböztetések súlyát a békeidőkre gondoló parasztkatonák előtt a családi gazdaság, a létalap tönkremenésének, elvesztésének jogos félelme is növelte. A férfikéz nélkül maradt parasztgazdaságok termelése visszaesett, adóssága növekedett. A hadvezetőség az átmeneti megnyugvást elősegítő aratási szabadságok engedélyezését is kénytelen volt visszafogni. A bakaruhába öltöztetett parasztnép vagy városi kisember a hivatalos kampányok, az újságok, a zajos demonstrációk, a katonai erőfitogtatások (köztük a technikai bemutatónak beillő hadgyakorlatok) bűvöletéből érkezett a hadseregbe. A „közös" (K. u. K.) és a magyar „honvéd" egységekben egyaránt nagyarányú, de differenciálás nélküli háborús propagandát folytattak, egyre inkább fogyatkozó sikerrel. A „közkatonaság" körében csodálatot és megbecsülést keltettek a háborús hőstettek, az újabb haditechnikát felhasználó bravúrok, hatottak a szövetséges németek katonaerényeiről szóló, célzatos tudósítások is. A meglehetősen homályos és ellentmondásos „ellenségképet" a propagandának nem sikerült mélyebben meggyökereztetni. A nép nagy többsége a nagyurak hatalomvágyát látta a háború fő okának, amelyben az egyszerű emberek csak eszközként számítanak. Az „ellenséges nép" képzetét bizonyos mértékig a szerb komitácsik harcmódja, a kárpáti orosz betörés és az erdélyi román betörés tudta elfogadtatni. A két utóbbi esetében a magyar államterület honvédelmének kötelességtudata és a támadók kíméletlen, zsákmányszerző viselkedésének elítélése találkozott, megerősítve a közvetlen tapasztalatokkal. Sajátos, de a függetlenségi hagyományokkal és törekvésekkel jól magyarázható jelenség, hogy a történeti Magyarország határain kívüli osztrák tartományok védelméért folyó harcokban a frontkatonák és a lakosság mind kevésbé érezte a honvédő — ez esetben a Monarchia egészét védelmező — célkitűzést. A Habsburg-birodalom számos előnyének nem volt tudatában, ugyanakkor elég jól számontartotta annak belső ellentmondásait, ellenszenvvel viselte el a német vezényleti nyelvet, az osztrák-cseh származású tisztikar mentalitását. Ezzel együtt a Monarchia közös ezredeinek székvárosait tudatosan más nyelvi és népi környezetbe áthelyező háború alatti rendszert katonák és civilek egyaránt elfogadták. Ennek jegyében kerültek cseh ezredek az Alföldre, alföldi ezredek Csehországba. A barátkozás a közös érdekek fonalán hamar kialakult. A