Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

I. AZ ALFÖLD TÖRTÉNETE ÉS IGAZGATÁSA

Az autonómiáknak a gazdaság, a gazdálkodás ügyeiben megmaradt, a politikai hatalom oldaláról eltűrt, valójában rejtett fennmaradásához még nyilvánvalóbb példákat mutattak az egész Bach-korszakban a nagy határú, nagy népességű mezővárosok közbirtokosságai. A kiváltságos birtokviszonyokhoz, illetve az örökváltsági szerződések életbe lépése utáni birtokállapotokhoz kapcsolódó, funkcionálisan már 1848 előttalatt is létező érdekvédelmi társulások pályafutása sajátos: 1850-1852 között és utóbb is azért alakultak át engedéllyel és önálló jogokkal bíró testületekké, hogy amikor szükség volt rá, függetlenek lehessenek a „kötött pályán" mozgó tanácsoktól, s főként a fölöttük álló hatalmi szervektől. Többek között kiskunfélegyházi, kiskunhalasi, hajdúböszörményi és békéscsabai adatok bizonyítják a közbirtokosság vezetése és a tanács (elöljáróság) közötti személyi összefonódást, a gyakori „átfedést". Békéscsabán egyértelműen a közbirtokosság lett a fő gazdasági hatalom, mind saját bevételeinek nagysága, mind pedig az állami és a helyi adóba befizetett összegek alapján. Az egyleti életet és az iparűzést szabályozó 1850-1851. évi rendelkezéseket követve az iparosok újra felálló céhei kénytelenek voltak eltűrni előzetes engedélyhez kötött vezetőségi vagy teljes gyűléseik buzgó főszolgabírósági ellenőrzését. A volt földesurak részére még (természetben vagy pénzben lerótt) dézsmával tartozó szőlőbirtokosokat összefogó hegyközségek, továbbá a legeltetési társaságok működését a várható bevételek okából a tanács kísérte figyelemmel. Számunkra az a fontos, hogy ezek a másodlagosnak látszó szerveződések is megőrizték az autonómia hagyományát, az egymásra utaltságból következő rend együttes kialakítását, annak önkéntes vállalását, a közösségi akaratot kifejező tisztségviselő-választást. Külön részletezést érdemelne a protestáns egyházi és egyházközségi autonómia megvédéséért folytatott, 1858 elejétől 1860 májusáig tartó küzdelem, amely az 1859 őszén kiadott pátens körül a „köznépi szinten" már átfordult a felekezetektől független nemzeti ellenállásba. A református és az evangélikus gyülekezetekben az egyházi élet legfőbb szervezőit a nagy létszámú, választott presbitériumok és a szintén választott tagokból álló, szűkebb egyháztanácsok jelentették. Mivel jónéhány alföldi település protestáns többségű volt, a tömeges gyűlésezést a Bach-rendszer kezdetén megtiltották. A lelkészek és a presbiterek illegális formában, gyakran roppant szellemes módon játszották ki a tilalmat, és biztosították az egyházközségek folyamatos működését. *** 1853. május elsején (az ugyanazon év január 19-én kihirdetett közös miniszteri rendeletek életbe léptetésével) megkezdődött a Bach-féle definitivum időszaka. A most már véglegesnek tekintett magyarországi közigazgatási és bírósági szervezetben tovább erősítették a rendezett tanácsú városok és a községek fölött addig is nagy hatalmat élvező szolgabírók jogosítványait. Az 1850-ben felállított járásbíróságokat megszüntetve, az alsófokú illetve első folyamodású bíráskodást is az ún. vegyes szolgabíróságokra ruházta a kormány. A rendelkezések részletesen elhatárolták a járási, a megyei és a kerületi (helytartósági) jogköröket és ügyköröket. A lényegileg állami feladatokat ellátó városok hatásköre, önálló kezdeményezési lehetősége az addigi maradt.