Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

I. AZ ALFÖLD TÖRTÉNETE ÉS IGAZGATÁSA

na-Tisza-közi és a tiszántúli népes mezővárosok, faluk népének viszonyaihoz igazodott, azokat tekintette „zsinórmértéknek". Másik része a Közép-Tisza-vidék és a Körös-Berettyó-vidék nádasoktól, mocsaraktól védett, kisebb lélekszámú, de folyamatos népességű (többségükben református) községeiben a megszakítás nélküli, erős társadalmi és gazdálkodási tradíciókkal találkozott, s azokat követte. A TEMESKÖZ ÉS A BÁCSKA BETELEPÍTÉSE, GYORS FEJLŐDÉSE Az Alföld magánföldesúri és kiváltságolt jellegű övezeteinek arculatát összevetve lehet reálisan mérlegre tenni mindazt, ami a bécsi kormányszervek irányítása alatt a különleges helyzetű Temesköz, valamint a Bácska benépesítése, hasznosítása, korszerűsítése érdekében a visszafoglalás után történt. A Temesi Bánságnak is nevezett országrészen (amelyet majd csak 1778-ban csatolt vissza Mária Terézia a magyar „polgári" államterülethez) a birodalom ideális „tabula rasa"-t kapott ahhoz, hogy a már említett Kolonits-féle elképzeléseket megvalósítsa. (A Bánát legdélibb sávján 1762ben, a horvát-szlavón megoldást követve három határőrezred — a román, az illír (szerb) és a német — felállításával szervezte meg a birodalmi kormányzat az egészen 1873-ig fenntartott határőrvidéket. Annak „polgárosítása" majd csak a kiegyezés után történt meg, területe a megyékbe olvadt.) Az 1718-ban lezárult visszafoglalás után az élet minden részére kiterjedően megszervezett berendezkedés első irányítója Claudius Florimund Mercy lovassági tábornok lett, bánáti kormányzói címmel. 1718-1733 közötti tevékenysége, hatalmas állami pénzzel a háta mögött, a bécsi kormány, illetve a katonai és kamarai érdekeket egyesítő tartományi hivatal, az ún. „temesi adminisztráció" közbenjöttével, igen eredményes volt. Szakemberek bevonásával előre kidolgozott, részletes tervek birtokában végeztek szisztematikus propagandát (kezdetben csak német nyelvterületen és elsősorban az iparosok között) a telepítésre jelentkezők megtalálása érdekében. Az iparosokkal a meglévő és kifejleszteni kívánt városokat, első helyen Temesvárt kívánták még inkább benépesíteni. Azután a földművelők következtek. A kötelezően római katolikus vallású, érdemi anyagiakkal rendelkező telepes parasztoknak a megérkezéskor kiterjedt szántóföldet, a sakktáblás utcákba rendezett falukban kész házakat, igavonó jószágokat, felszerelést, vetőmagot, adómentességet, hitelt stb. kínáltak és adtak. Gondoskodtak a közösségi élet feltételeiről (templom, iskola és községháza építéséről). Összességében az örökös tartományokban megszokott életnívót és gazdálkodást tekintették megvalósítandó „normának", azaz kifejezetten módos parasztságot kívántak teremteni. A bánáti betelepítés három nagy hullámban, 1722 és 1787 között volt a legerőteljesebb. A vallás és nemzetiség szerinti merev kezdeti korlátozásokat az élet viszonylag hamar áttörte. Mária Terézia idejében már protestáns németek, illetve olaszok, franciák, spanyolok, bolgárok, sőt szerbek és románok is jöhettek. A Bánátba érkezett német telepesek egy része továbbvándorolt a még előnyösebbnek látszó Baranyába, Tolnába — legszívesebben pedig a javarészt szintén kedvező jogállású területmozaikokból (köztük volt a határőrvidék egyes részeiből 1751-ben megszervezett, ún. „tiszai kiváltságolt koronakerület") összekapcsolódó Bácskába ment.