Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

I. AZ ALFÖLD TÖRTÉNETE ÉS IGAZGATÁSA

nagyjából a hegyek lábáig végighaladva, ezután az új nagybirtokosok hatalmas övezete következett, déli csatlakozó terűletekkel a Duna-Tisza közén. Ezt az „új földesúri" zónát fontos és kiterjedt, változó jogállású „szigetek" egész sora tette többarcúvá: a Jászkunság és a Hajdúság kiváltságos területei, a leginkább Biharban megmaradt nemes községek, a nagy saját birtokkal rendelkező szabad királyi városok (mint Debrecen és Szeged), a kamarai városok és birtokok, a római katolikus egyházi városok (mint Kalocsa) és birtokok, a katonai célú telepek, illetve városrészek stb. A nagybirtokossá emelkedett családokban az egymást váltó generációk tagjai sem gondolkodtak, gazdálkodtak egyformán. Érdemi különbséget hordozott az is, hogy Pest megyében, Szabolcsban, Szatmárban, Biharban, Hevesben, Borsodban, Zemplénben nagy számú — jórészt kis vagyonú és megélhetéséhez megyei hivatalra számító — kisnemesség élt, ugyanakkor Békésben, Csanádban, Csongrádban, Aradban nemesek alig akadtak. Volt tehát hová betelepülni és hivatalhoz jutni. Annyi bizonyos, hogy a 18. században kialakult viszonyok, jogszokások továbbgyűrűzését, szemléleti kihatásait szinte a mai napig érzékelni lehet egy-egy településen vagy térségben. A kamarai földekből adományként vagy csekély összegekért hatalmas területek tulajdonába jutott Károlyiak, az Eszterházyak, a Grassalkovichok, az Orczyak, az Almássyak, a Harruckernek, a Pallaviciniek, a Kállayak és a többiek, s velük együtt a nagybirtokos római katolikus püspökök is jól tudták, hogy csak a benépesített birtokok hozhatnak nagyobb jövedelmet, s azzal tekintélyt és hatalmat. Azt is tudomásul kellett venniük, hogy az örökös jobbágyság jogviszonyait jellemző kötöttségeken jócskán lazítaniuk kell, mert a kétkezi munkát végzők azokat már nem vállalják. Az új nagybirtokosok belátták, hogy elsősorban ún. „szabad menetelű", szerződéses jobbágyokat tudnak csak magukhoz csábítani, ha vonzóbb körülményeket kínálnak. A kibontakozott, tömeges jobbágyvándorlás erre alapozódott. 1714-1715 tájától e folyamat keretében, az 1780-as évtized végéig, rendkívül nagyarányú népességmozgás színhelye és egyben a nyertese lett az Alföld területének nagyobb fele. Ezt szokás — jogosan — az új vagy második alföldi honfoglalásnak is nevezni. A határon belüli migráció leginkább magvar és szlovák nyelvű tömegeket vonzó fő iránya északról délre, jelentős alföldi mellékvonulatai pedig keletről nyugatra (románok), illetve nyugatról keletre (dunántúli magyarok) alakultak ki. Az új honfoglalók „elindító földje" a Felvidéken Nógrád, Hont, Heves, Borsod és Zemplén megye, a Dunántúlon Baranya és Tolna, az Alföld peremén pedig Bereg, Szatmár, Bihar, Arad, Zaránd megyéknek a hegyek közé is benyúló részei (természetesen nagyon különböző arányban). Számos teljesen vagy részben síkvidéki megye töltött be átmeneti állomás-szerepet, ahonnan az északról érkezett lakosok néhány évtized után jöttek tovább a még délebbi területekre. "Ugródeszka" funkciójáról mind Nógrád, mind Pest, mind pedig Heves-Külső-Szolnok és Szabolcs megye, valamint a két Kunság, a Jászság és a Hajdúság közismert volt. A jelzett „kibocsátó" országrészekben élő népességtömegeket sodró továbbköltözésnek jól megjelölhető okai voltak. Ezek között az első helyre feltétlenül az északi, északkeleti térségeknek a relatív túlnépesedését, a termőföld gyengeségét vagy hiányát, továbbá a jobbágyterhek aránytalanságát kell tennünk. A hódoltságon kívüli felvidéki „királyi" területen sokan voltak a kis- és középnemesek, akik alig néhány jobbágyukat szinte gátlástalanul kizsarolták. A tömeges távozási hajlandóságban nemegyszer sze-