Antal Tamás: Törvénykezési reformok Magyarországon 1890-1900. Ítélőtáblák, bírói jogviszony, esküdtszék - Dél-Alföldi évszázadok 23. (Szeged, 2006)

ELSŐ RÉSZ - II. FEJEZET: AZ ÍTÉLŐTÁBLÁK SZERVEZÉSE

Az ősz folyamán felvetődött, hogy a polgári peres eljárás reformja is megindítható lenne: ezt többé-kevésbé üdvözölte a közvélemény azzal, hogy a legtöbben lehetetlennek tartották egy ilyen mérvű alkotás keresztülvitelét az országgyűlésen — beleértve különösen az igazságügyi bizottság állásfoglalását — néhány hónap alatt. „Előre látjuk, hogy a polgári peres eljárásról szóló törvény sem lesz ebben az esztendőben megalkotható. [...] Nem lett volna szabad sem a deczentralizáczióra, sem az utóbb említett reformra nézve oly ígéreteket tenni s oly reményeket kelteni, melyek nem teljesíthetők [...]."

132 Azt azonban nem is gondolták, hogy ezen eljárásjogi reformra még két évtizedet kell várniuk! A másik kérdés személyi síkon vetődött fel, mivel „jó igazságszolgáltatás helyes kinevezési politika nélkül nem létezik". „Ha itt a kormány nem kellő időben, nem szakkörökből vett és figyelemre méltatott tájékoztatás alapján, nem tervszerűen és az egész intézkedésnek hatását a maga nagy vonatkozásaiban átérző módon fog eljárni, több bajt fog okozni, mint amennyit a magyar judikatúra kiheverni képes lész" — vélték a kritikusok.

133 Az észrevétel természetesen jogos volt, azonban mindenki bízott Szilágyi Dezső géniuszában. Okát adta ennek személye, hiszen a bírói elmozdíthatatlanságon a szervezés erejéig az új törvény szerint csorba esett, azonban a kinevezés tényével a bírói függetlenség az elmozdíthatatlanság garanciájával együtt ismét érvénybe lépett. Az igazságügy-miniszter személye volt a garancia arra, hogy a kormányzat mindezt önkény jellegűen nem fogja felhasználni. Ugyanakkor be kellett látni, hogy a reform jellegéből fakadóan más megoldás aligha mutatkozik, mint az ítélőtáblai bírák személyi elmozdítása és új városba áthelyezése. Helyesen ugyanis abból az elvből indultak ki, hogy a decentralizáció után is azon bírák legyenek főtörvényszéken alkalmazásban, akik már eddig is bizonyítottak Budapesten vagy Marosvásárhelyt. Az „alulról mindenki fentebb lép egyet" elv szerencsésen fel sem merült. Az alkalmatlan bírák kény szernyugdíj ázásáról szóló rendelkezést is Szilágyira tekintettel fogadta el a szakma, mondván: „ha az tisztán és kizárólag a judikatúra javítása érdekében alkalmaztatik az új szervezés czéljaira, sokkal több hasznot képes nyújtani, semhogy ezt ne tenné egyenesen kötelességévé a törvényhozásnak, az a kár, melyet az ily bíráknak további működése az új szervezetben okozhatna."

134 A miniszter személye — a jelenből visszatekintve, ma úgy tűnik — a legfőbb garanciája volt a jogállamiság megtartásának. Summa summarum a költözködés és a kinevezések is várattak 1891 tavaszáig. A költségelőirányzatokat is ehhez mérten tervezték: az új évben csupán nyolc hónappal számoltak, s ezzel némi pénzt is megspóroltak. E szerint tehát a királyi ítélőtáblák címe a költségvetésben az 1890. évire megszavazott 796.442 ft-tal szemben 1891-ben 1.002.416 ft-ra emelkedett, azaz 205.947 ft-tal többet irányoztak elő. A személyi járandóságokra az 1890. évre 754.842 ft-ot szavaztak meg, az új szervezet javára 1.033.679 ft-ot számoltak, tehát 278.887 ft-tal többet. Dologi kiadásokra az 1890. 132 Az igazságügyi reformok. ÜL 1890. szeptember 6. (37. szám) 1-2. p. 133 Személyi kérdések a deczentralizáczióban. ÜL 1890. május 3. (19. szám) 2-3. p. 134 A másodbíróságok új szervezése. ÜL 1890. május 10. (20. szám) 1. p.