Antal Tamás: Törvénykezési reformok Magyarországon 1890-1900. Ítélőtáblák, bírói jogviszony, esküdtszék - Dél-Alföldi évszázadok 23. (Szeged, 2006)
ELSŐ RÉSZ - I. FEJEZET: A KIRÁLYI ÍTÉLŐTÁBLÁK A JOG INTÉZMÉNYRENDSZERÉBEN
ügyminister úr bőven jutalmazza és büntesse azokat, akiket jutalmazni és büntetni akar". Erre a miniszter azt válaszolta, hogy „ha ilyen felhatalmazást kér, mely őt egész világ ellenőrzése alá helyezi, nagy naivitás azt hinni, hogy a magánhajlamok kielégítésére szolgál. [...] Sokkal kíméletesebb, ha ezen az alapon történik valami a bírákkal, mintha a bírák nyilvános disciplináris eljárással, melynek célja, hogy képtelenségüket kimondassák, zaklattatnának". 94 A szervezésről elmondta: „Határozott és nagy horderejű lépés ez, ha nem történik is külföldi chablonok szerint, mert a mi szükségeink méltatásával és a mi állapotunk és szükségleteink kifolyásaként történik." Megígérte, hogy megfelelő időn belül a többi reform is következni fog. Addig is kérte a törvényjavaslat megszavazását. Végül a képviselők részletes vitára alkalmasnak is találták az előterjesztetteket. 95 A javaslat részletes vitáját 1890. május 5-én, hétfőn a 367. országos ülésen kezdte meg a Ház. A törvény címét vita nélkül elfogadták. A székhelyekről szóló első szakasz viszont terjedelmes felszólalásokra adott okot, mivel számos képviselő érvelt egyik vagy másik város mellőzése, valamint beemelése mellett. Falk Miksa (Szabadelvű Párt) Aradot éltette; felhozta például az ottani hivatalokat és intézményeket bizonyítandó a város urbanizációját, s feltette azt a később is többször fölmerül kérdést, hogy „miképpen lehet ma azt állítani, hogy ha majd a szóbeliség behozatik, éppen csak 11 tábla fog kelleni; sem nem egyel több, sem nem egyel kevesebb". 96 Az észrevétel jogos volt, mivel valójában semmi nem indokolta, hogy pontosan tizenegy tábla létesüljön; mint utaltunk rá, eredetileg eleve csak tízet szándékoztak felállítani, de végül Debrecen és Nagyvárad vitájából mindkét város győztesen került ki, ezért emelkedett a táblák száma eggyel. Pedig Polónyi Géza szerint „Debrecen talán mégis csak egy kicsit magyarabb város Nagyváradnál. Nem?". Azonban a kormányzat ennél többet engedni nem kívánt, így valójában minden további argumentáció csak az országgyűlési napló hasábjait szaporította — s eredményt nem hozott. Falk Miksa érdekes indítványt tett: javasolta a javaslatot az igazságügyi bizottságnak visszaadni, hogy az találjon helyet benne a magyar Golgotának, Aradnak. Pécskai Gaál Jenő (Mérsékelt Ellenzék) csatlakozott Fáikhoz Arad ügyében, s hirdette, hogy a tizenegyes szám jól hangzik ugyan, de nem szentség. Sőt a tizenkettes számot is kevésnek találta, minden esetre Aradnak feltétlenül helyet keresett ő is. 97 Fabíny Teofil (Szabadelvű Párt) azonban nyíltan Arad ellen foglalt állást, akivel szemben Boros Béni védte meg a várost, aki egyébként szintén a tizenkettes szám mellett tört lándzsát. 98 Bujanovich Sándor (Mérsékelt Ellenzék) Eperjes képviselője volt, nem csoda, hogy szépeket szólt városáról. Megjegyzendő, hogy észrevételeiben találni rációt, mivel Eperjes a magyar jogtörténetben jelentős igazságszolgáltatási hagyományokkal rendelkezett. Ott működött a tiszáninneni kerület egykori táblája, s a neoabszolutizmus ideje alatt is helyet adott az egyik fellebbviteli bíróságnak (Oberlandesgericht). Azon94 KHN87-92. XVIII. (1890) 52. p. 95 KHN87-92. XVIII. (1890) 52-53. p., lásd még: MOL K2 4651/1890. számú iratot (3786. ügyszám) és a 4655/1890. számú iratot (3790. ügyszám). 96 KHN87-92. XVIII. (1890) 56. p., MOL K2 4668/1890. (3795. ügyszám) 97 KHN87-92. XVIII. (1890) 62-63. p. 98 KHN87-92. XVIII. (1890) 68., 86-88. p.; PN 1890. május 6. (124. azám) esti kiadás 1. p.
