Antal Tamás: Törvénykezési reformok Magyarországon 1890-1900. Ítélőtáblák, bírói jogviszony, esküdtszék - Dél-Alföldi évszázadok 23. (Szeged, 2006)
MÁSODIK RÉSZ - XI. FEJEZET: AZ ESKÜDTSZÉKI REFORM ÉRTÉKELÉSÉHEZ
szünk fel, legyünk készen az absurd feleletre". A hivatalnok bíróságot túlzottan szigorúnak vélte, s ha mások az esküdtszéket gondolják is túl méltányosnak: „in dubio mitius, a vádlott felmentésére szavazott már Minerva istenasszony is". 1002 Az esküdtszék védelmében Fayer László kifejtette, hogy azon támadás, mely a verdiktek indokolásnélküliségét ostorozza, alaptalan, hiszen mindez az új bizonyítási rendszer, azaz a bizonyítékok szabad mérlegelésének a következménye. A szakbíróság azonban pont az ellenkezőjét valósítja meg: inkvizitórius mechanizmust követ. A bírói tanács indokolását pedig szinte talmi jelenségnek tartotta mondván, hogy a bírák sem teljes egységben hozzák határozatukat, így az indokolás az ítélet rendelkező részétől és a bíráktól is quasi elidegenedik. A kumulatív indokolásnak azt is felrótta, nem enged lehetőséget arra, hogy a bíróság tagjainak egyénisége érvényesülésre jusson. Ebből arra következtetett, hogy „az esküdtszék indokolás nélküli verdiktjének, az oraculumszerű kifejezésnek, mint azt az esküdtszék ellenfelei nevezik: a bizonyítékok szabad mérlegelése mellett több ésszerűség van, mint a szakbírói indokolási rendszernek." Fayer a bírói szakmai képzettség kérdését is érdekesen világította meg: a bűneset eldöntésénél a ténymegállapító tevékenység speciális jogászi végzettséget nem igényel. Mi több: a szakbírói felfogást némileg egyoldalúnak, alakisághoz vonzódónak tartotta. Ezzel szemben a megfelelő esküdt értelmességéből, jellemszilárdságából, higgadt gondolkozásából és elfogulatlanságából kiindulva a juryt üdvösebbnek vélte: „az esküdtszék a szakbíróság kezében tükre és próbája a bizonyítékoknak". A laikus elem frissítő szellemet hoz a bíráskodásba szemben a fásult hivatásos bírói felfogással. Üdvözölte a bírói tanács kettéosztottságát azért is, mert a két kollégium kiegyensúlyozza egymást, s így valósággal egyezményes fórummá alakul. Ráadásul nem feszélyezi az esküdteket az eljárásban korábban részt vett hatóságok tekintélye (a vizsgálóbíró, a vádtanács, a vádaláhelyezési tanács). Olyan elfogultságot sem feltételezett, mint amilyen a főtárgy alást vezető elnökben és bíró társaiban szerinte megtalálható. Az elnök in praxi tulajdonképpen egy második vizsgáló bíró szerepében tűnik fel előtte, s ezért már az ítélethozatalba sem szabadna belefolynia (!). 1003 Rámutatott az esküdtszéknek az ügyvédi kart fejlesztő szerepére és arra, hogy a jury eljárása eo ipso körültekintőbb és gondosabb. Pozitívan befolyásolja az ítélkező tevékenységet a nyilvánosság jelenléte is, mivel ellenőrizhetőbbé teszi a törvénykezést: „az eddig kifejtettekből bizonyos, hogy az esküdtszék azon magasabb szervezet, amely mellett a bűnvádi eljárás elvei hasonlíthatatlanul hatályosabban fejlődnek ki, mint különben" — összegezte demokrata hitvallását. „A parlamentarismus is ugyanazon gondolaton alapszik, mint az esküdtszék — folytatta —, különböző tényezők együttműködése útján jobban intézhetők el az ügyek [...]. A kölcsönös ellensúlyozás a közös alapgondolat itt is, ott is." Az esküdtszék ezért közjogi biztosíték is egyben — miként erre a magyar esküdtszék atyja, Szilágyi Dezső is utalt. A fejlődés irányát tekintve Fayer előrevetítette: „minél messzebb halad 1002 finkey Ferenc: Esküdtbíróság és hivatalnokbíráink. JK 1903. szeptember 18. (38. szám) 313-315. p., lásd még: Báttaszéki Lajos: Esküdtszék és szakbíróság. A Jog. 1897. július 11. (28. szám) 213. p., Moscovitz Iván: A szakbíróságaink szigorú praxisa. A Jog. 1900. november 11. (45. szám) 322-323. p. 1003 Fayer László: Az esküdtszék védelme. JK 1905. április 28. (17. szám) 141-142. p.
