Antal Tamás: Törvénykezési reformok Magyarországon 1890-1900. Ítélőtáblák, bírói jogviszony, esküdtszék - Dél-Alföldi évszázadok 23. (Szeged, 2006)
MÁSODIK RÉSZ - VIII. FEJEZET: A SAJTÓESKÜDTSZÉKEK A KORABELI GYAKORLAT TÜKRÉBEN
VIII. FEJEZET A SAJTÓESKÜDTSZÉKEK A KORABELI GYAKORLAT TÜKRÉBEN 1. § LÁTHATATLAN, IGAZSÁGOS BÍRÁK VAGY PRETORIÁNUSOK? Az esküdtszékek ideál tipikus megközelítése már-már a fetisizálás szintjéig is eljutott a kiegyezés utáni években: aki ellenük kívánt kritikai megjegyzést emelni, az máris a rosszalló ellenvélemények sodrába került. Nem is fogalmazódott meg túl sok bírálat, azonban mégis találtunk egy jámbor szerzőt, Gellérit, aki 1869-ben ki merte jelenteni — minő vakmerőség! —, hogy „nálunk a rövid két év alatt több sájtóvétségi per volt tárgyalva, mint Európa bármelyik szabad államában". Sőt, hozzátette: „e két év eredménye nem éppen örvendetes tanúságot nyújt e szabad sajtó s az esküdtszéki eljárás eddigi működéséről". 802 Bátor szerzőnk indokaiban elsőként megemlítette, hogy a sajtó helytelenül értelmezte szabadságát: míg Angliában önmérsékletet mutattak a lapok észrevételeik artikulálásakor, addig „a józan megbírálás" követelménye szabadnak és nem szabadnak nálunk nem teljesült. Hiszen „e jog határa csak addig terjedhet, míg ez által mások, a társadalom joga nem támadtatik, s meg nem sértetik [...] Nem szenved tehát kétséget, hogy a sajtószabadságnak is vannak határai, melyeken túl többé nem szabadság, hanem szabadosság, féktelenség uralkodik. [...] Nálunk vajmi számosan vannak még, kik a sajtószabadságot, a sajtó visszaéléseitől megkülönböztetni nem tudják". Gelléri platóni logikájának helytállósága aligha lehet kétséges. Második indokul jelölte meg az esküdtek téves felfogását: „Az esküdtszéki bíráskodásra hivatott polgárok közt számosan vannak, kik azon előítéletből indulnak ki, hogy minden sájtóvétségi vád a sajtószabadság megtámadása s a tisztán becsület sértés megtorlása is politikai üldözés". Az angol eljárásban szerinte azonban 1694 óta nem merült fel példa arra, hogy a rágalmazó irat (libelt) szerzőjét meg ne büntessék, nálunk ezzel szemben tíz nyilvánvalóan bűnös vádlott közül hetet-nyolcat felmentettek. Harmadik érve a rendeletek hibásságában állt, mivel azok a francia mintát követték. Hiba volt egyfelől, hogy az elnök jogkörét nem terjesztették ki, és saját álláspontját nem fejthette ki. Az angol eljárásban az elnöklő bíró a „valódi értelmi és szakértő tényezője a tárgyalásnak [...] kimondja azt is, hogy nézete szerint melyik részen van az igazság? s melyiken a jogtalanság?". Téves a rendelkezés a kérdések feltevésében is: a ténykérdések mellett a bűnösség tekintetében is döntést hozott a magyar esküdtszék, ezáltal nem egyszer előfordult, hogy a tényállás szerűséget ugyan megállapította, de a vádlott iránti rokonszenvből, vagy tartván a büntetés szigorától, mégis nem bűnöst állapított meg. Végül megjegyezte, hogy az esküdtszéki határozat felfüggesztéGelléri: A magyar és az angol esküdtszéki eljárás. PN 1869. szeptember 29. (223. szám) 1. p.