Antal Tamás: Törvénykezési reformok Magyarországon 1890-1900. Ítélőtáblák, bírói jogviszony, esküdtszék - Dél-Alföldi évszázadok 23. (Szeged, 2006)

BEVEZETÉS

kedvező jelenséget tapasztaltunk: hazánk (és a birodalmi tanácsban képviselt tartományok) számos országgal, Perzsiával, Kínával, Japánnal, Sziámmal és Koreával is államközi szerződéses és kölcsönös diplomáciai viszonyban állt. A konzuli bíráskodás ugyan a törvénykezés rendszerében periférikus jelenségnek számított — Szilágyi kifejezetten anomáliának nevezte —, az országgyűlési vita alkalmával mégis élénk pengeváltások történtek a kormányoldal és az ellenzék között. Színvonalában és szakmaiságában is érdekes volt ez a diskurzus, amely a magyar közjog sarokkövét, a kiegyezési törvényt és az így létrejött reáluniót érintette. A függetlenségiek és a mérsékelt ellenzék is az alkotmány teljes félretolását, a szuverenitásunk megsértését látta a javaslatban. A nézetkülönbség a kiegyezési törvény (1867. évi XII. tc.) értelmezéséből adódott. Nem az első eset volt, hogy a szemben álló felek eltérően interpretálták a kiegyezéssel létrejött duális államban a két monarchia nemzetközi és közjogi helyzetét. Ismét az összmonarchia, az egységes birodalom és a nemzeti szuverenitás s az önálló állami lét ellentéte domborodott ki. Ugyanis az ellenzék újabb közös ügyet látott a vegyes konzuli bírói intézményrendszerben, amelyet számára a konstantinápolyi főtörvényszék testesített meg. A függetlenségieknek Szkylla és Karybdisz volt egyben ez a fellebbviteli fórum, mivel szónoklataikban azt közös és nem vegyes bíróságnak minősítették. Azonban ha ez igaz, akkor egy új közös szerv és új közös ügy keletkezett volna, ami nyíltan ellentétes fejlemény az 1867. évi törvényekkel. Az új közös ügyből pedig a magyar nemzeti szuverenitás további elemének feladására következtettek az ellenzők — amely konklúzió az ő álláspontjuk szerint helyes is lett volna. A bíráskodás közössé tételét ezért nem támogathatták. A közjogi vita alfája és ómegája abban az egyébként eldönthetetlen kérdésben állt, hogy a főtörvényszék és az első fokú konzulátusi bíróságok közös vagy vegyes szervet képeznek-e. A kormány részéről Szilágyi Dezső a vegyes jelleg, az ellenzék részéről a vezérszónok, Apponyi Albert a közösség mellett tört lándzsát. A kérdést végül nem a nemzetközi jogászok, s még csak nem is az érvek döntötték el, hanem az országgyűlési „szavazógép": a kormánytöbbség a heves ellenzéki tiltakozás ellenére is elfogadta a javaslatot. A közjogi vita ezzel befejeződött, de be nem végződött — mindazonáltal később sem, csak a történelem 1918-ban véget vetett neki. A képviselőházi obstrukciót az ellenzék győzelemként értékelte: szónokaikat angelizálták, s a szabadelvűek is elégedettek lehettek az eredménnyel. Érdekesség, hogy bár néhány héttel később a birodalmi tanács is elfogadta a hasonló törvényt osztrák részről, ennek ellenére csak jóval később, 1898-tól léptették hatályba hosszas előkészület után. A megoldást — mégis érezve annak közjogi ellentmondásosságát — eleve ideiglenesnek szánták — ezzel nyugtatgatták az ellenzéket is. A később meg-megújított provizóriumot valójában végül csak a monarchia halála szüntette meg.