Blazovich László: Szeged rövid története - Dél-Alföldi évszázadok 21. (Szeged, 2007)

VI. AZ ÚJRAFELEMELKEDÉS KORA (1686-1849)

puszták ügyét említjük, amelyeket a város 1748-ban magának szeretett volna megszerezni. El is küldte ez ügyben Kárász Miklóst — családja nevét őrzi ma Szeged sétáló utcája — Grassalkovich Antal kamarai elnökhöz, ifjúkori ismerőséhez. A rókalelkű főjegyző azonban nem városának, hanem apósa pénzén magának nyerte meg a két pusztát, amivel családja gazdagságát alapozta meg, a város pedig hoppon maradt. Maga 1760-ban Csongrád megye kinevezett alispánjaként mondott le városi tisztségéről. Mária Terézia császár- és királynő 1774-ben rendelte el Kistelek pusztán falu létesítését, amelynek telepítése a város nem kis ellenkezésére 1776-ban befejeződött. A kimért száz jobbágytelekre szegediek mellett a Jászságból magyarok, a Felvidékről szlovákok érkeztek. Szeged második jobbágyközségének földesúri jogai a várost, közterhei pedig a megyét illették. Későbbi sorsa már az önálló Kistelek történetéhez tartozik, szegedi kapcsolatai pedig máig erősek. Miután a Bánság különkormányzatát megszüntették, létrehozták a megyéket, valamint az úrbérrendezést is lebonyolították (1779-1780), lehetőség nyílott a kamara által korábban szervezett uradalmak bérlésére. így került a szőregi uradalom 1781-ben zálogbirtokként 25 évre Szeged birtokába 180 909 forint 12 krajcárért. Az uradalomban ekkor hat lakott település volt már: Gyála, Rábé, Szentiván, Szőreg, Térvár és Újszeged. Az uradalom zálogbérletét többször megújították, végleg 1831-ben vesztette el a város, csak Újszegedet tarthatta meg örökbirtokként. Cserébe azonban az öttömösi pusztából adott át 2000 holdat. Közben az 1796-ban mezővárosi rangra emelkedett Újszeged Torontál megye része maradt 1880-ig, azonban a városnak Tápé és Kistelek mellett harmadik úrbéres községe lett. A szőregi uradalom bérletéből származó városi jövedelem egyes kutatók szerint nagy lendületet adott a város fejlődésének. Tehát a fent leírt módon alakult ki Szeged határa. Egyes részeinek megszerzéséért sokat fáradozott a korabeli város tanácsa, amely a későbbiekben azután mindvégig ragaszkodott birtokához. Jóllehet nem szervezett rajtuk önálló községeket, ám magánkézbe sem adta, mint ahogyan ez például Hódmezővásárhelyen bekövetkezett a 19. század második felében. Kisbérleteket alakítottak ki rajta, amelyek a meghaláshoz sok, a tisztes megélhetéshez kevés jövedelmet adtak. Ám ezáltal mégsem alakult ki a városban az a nagyszámú agrárproletár réteg, amelynek tömegeiből a 19. század végén a kivándorlók és az agrárszocialista mozgalmak résztvevői toborzódtak a szomszédos Viharsarokban. A város a 18. század első évtizedében tehát hatalmas, mintegy 200 ezer hold földterületet foglalt magának III. Károly és Mária Terézia uralkodók jóváhagyásával, amelyhez jó minőségű szántók és roppant nagy, végeláthatatlan legelők tartoztak. Az utóbbiakból 1743-ig a város polgárai szállásföldet, jó füvű, állatteleltetésre alkalmas helyet szabadon foglalhattak, amely saját tulajdonuk lett, szabadon örökíthették. Az elköltözők földjének eladásakor a tulaj donjogot a vevő számára a város „hiteles írással" igazolta. A Szécsy, Hódy, Bite, Börcsök, Vass, Móra és más szegedi családok alapozták meg e foglalással vagyonukat és tekintélyüket. A városhoz közel eső földeket és a pusztabirodalmat övezetes rendszerben hasznosították, ebből csak a város közvetlen határában fekvők estek ki: a Tisza és Maros árterületén lévő városi kezelésű réti földek és a várost övező magánbirtoklású szőlőhegyek és kertek. Az előbbieket (Vetyehát, Marostő, Bodony) 1810-ig a tanács nyilas