Blazovich László: Szeged rövid története - Dél-Alföldi évszázadok 21. (Szeged, 2007)

VI. AZ ÚJRAFELEMELKEDÉS KORA (1686-1849)

Szent Dömötör-templom és a plébánia területével együtt, az árvíz után lebontották, és 1886-ban már az iskola ma is álló, új épületében kezdődött meg az oktatás. A kórház, régi nevén ispotály épületét, amelyet később (1875-1877, 1898-1899) átépítettek, Vedres István tervei alapján az 1839-ben emelt Szent Rókus kápolna mellett építették. Az egyszerű 16 tengelyes főhomlokzat az Oskolák épületére emlékeztetett. A földszint és az emelet között sima párkány futott végig. A bejárati ajtó az oldal rizalittól számítva a 9. oszlopban nyílott körszeletíves záródással, szalag keretezéssel. Az épületet 1802 és 1813 között emelték. A homlokzat vakolását csak 1829-ben végezték el. Az új rókusi templom építését, amelynek formája Vedresnek a Vedresházán épített templomára emlékeztetett, ugyancsak ekkor kezdték építeni az egykori kápolna helyén, és 1832-ben fejezték be. Mivel a templom az árvíz idején megrongálódott, és a feltöltés miatt mélyen maradt, sőt tornyának párkányzata a tetőt áttörve a templom padozatára zuhant, 1905 és 1906 között felépítették a kor divatjának megfelelő neogótikus stílusban a ma is álló rókusi templomot. A háromhajós bazilika alaprajzú egyház a szegedi helyőrség temploma is volt, majd pedig a Csanádi Püspökség Szegedre költözése után a Fogadalmi templom felszenteléséig püspöki székesegyház. A városi kórházzal szemben emelt trachomakórház (ma orvosegyetemi intézetek) felépítésével mintegy 70 év alatt nyerte el a tér mai formáját, amely egy részén őrzi Vedres munkájának keze nyomát. A polgári lakosság házainak képe a hódoltsági majd az utána következő háborús idők után eltelt évszázad alatt sokat változott. A szegényebbek házairól 1732-ben írja Bél Mátyás: „Kevesen építik házaikat rakott falból, a legtöbben sövényfalként földbe tűzött nádat használnak. Előbb erősen sűrű sorokban megkötődik, majd sárral tapasztják be és kimeszelik. Hosszú ideig lakják e náddal fedett helyet." Egy évszázaddal később már a szegényebbek is vályogból rakott vagy vertfalú (döngölt földből készült fal) és nádtetős házakban laktak, a gazdagabbak pedig egyre többen kezdtek téglaházakat építeni. Mindenesetre a pince, és a lábazat a kémény téglából készült, amint a legtöbb alföldi településen. A szegedi lakóházak többsége — a külvárosok lakóházai főképpen — egysoros, nyeregtetős homlokzattal az utcára néző kétablakos épületekből állt, amelyeket kívül és belül fehérre meszeltek. Az oromzatot fenyődeszkából néhol napsugaras díszítéssel alakították ki, akárcsak a kaput és az esetleg mellette lévő kerítést. E házak sorát az utcákban egy-egy kocsma, szárazmalom és civisház más formájú építménye bontotta meg. Az udvarba befelé nyíló házak alaptípusai három osztatúak voltak, szoba, konyha (nyitott kéménnyel) és kamra, amely az eresz alól nyílt. Ilyen épületekben laktak a kisparasztok, gazdák és mesteremberek. A gazdálkodók a ház végébe építették az istállót. A szobákban döngölt agyagpadlót alakítottak ki. A mennyezetet előbb nádból majd deszkából készítették. A tetejére gömölye sarat hordtak, alul pedig elsimították és fehérre meszelték. E házak a külvárosoknak falusias képet adtak, amelyet csak erősített az utcák burkolatának teljes hiánya. A külvárosok külső megjelenése a házépítés technikájának és anyagának lassú változása mellett több mint száz évig fennmaradt. A gazdagabb polgárok (kereskedők, civis parasztok, tehetős mesteremberek és a honoracior értelmiség) utcafrontra épített ún. utcára fordított házakat emeltettek maguknak. Háromtól hatig terjedő padozott szobáinak ablakai az utcára néztek. Az udva-